Különös ügyletek az új uszoda körül

Egyes minapi sajtóhíradások azt sugallják, mintha az egri Makovecz-uszoda körül immár minden rendben volna. Az ellene polgárháborút kirobbantó polgármester megbékélt, és európai fürdővárost akar Egerben.

Előbb frissítsük fel az emlékezetünket. Egerben vagyunk, Heves megye első városában, ahol tavaly épült fel a fedett uszoda. Kérdezheti, aki nem járt arra, ugyan milyen? Bizony szép. És jól működik-e? Mint a parancsolat. No, akkor örül ott mindenki. Hát, bátyám, ezzel az örömmel van egy kis baj.
Egerben az új uszoda nem csak arra szolgál, hogy fürödjenek benne. Vízválasztó lett belőle, pedig nem annak szánták. Minden vele kapcsolatos vélemény politikai állásfoglalásnak számított. Ugyan már! Az úr tréfál velem. Nem tréfa ez, barátom.
A város vezetése mindent elkövetett, hogy az uszoda rossz hírbe keveredjen. Márpedig, ha azt akarja valaki, hogy keveredjen, akkor kevernie kell. Nos, a polgármester, a kilencvennyolcas, keverte betyárul. Ez talán a mestersége? Nem. Az ő mestersége elsőbben az, hogy fia a sarudi téesz-elnöknek. Majd amikor ebből kinőtt, titkár lett. A kiszeseké. Hogy elvi vagy praktikus okokból, nem tudni, csak azt, hogy az egész megyeszékhely ifjú kommunistáit jó ideig ő mozgatta. A Ki kicsoda politikusként emlegeti, de volt közben tanár is, a közgazdaságtané.
Mármost az a kérdés, mi köze ennek az uszodához?
Rengeteg.
Kezdjük a papával. Az egykori téesz-elnök imádott építkezni. De nem csak juhhodályt és marhaistállót – házat is. Családi házat. Ha viszont épít, úgy gondolta, álljon a ház inkább Egerben. Az mégiscsak gazdásabb, mint Sarud. Elkészült az első házzal, aztán a másodikkal, nem győztek ámulni a népek. Mert szép házakat épített, meg kell hagyni, szép nagyokat.
Ez a sok építkezés, a sok ház Egerben úgy elvette a fia kedvét az ilyesmitől, hogy ha látott egy malteros ládát, rögtön kilelte a hideg. Nem beszélve az uszodáról, ami sokkal nagyobb, mint a papa házai. Úgy döntött, hogy megakadályozza az építést, ha törik, ha szakad.
De hiszen nem sikerült neki…
Várjon, bátyám, ne rohanjon annyira előre!
Kilencvennyolcban vagyunk, jól figyeljen!
*
Nagy Imrének hívják a polgármestert, aki a fogadalmat tette. Nem Istennek, az nem lett volna stílszerű, ha már az ember a szocialisták polgármesterjelöltje. Azt gondolta ki, nem kis leleménnyel, hogy azok előtt fogadkozik, akik szavazni fognak. Igen, igen, de az kevés, ha csupán azt mondja, nem lesz uszoda. Meg kell mondani, mi lesz helyette?
Töprengett, rágódott, de aztán megszólalt a vér szava, feléledtek benne a sarudi tradíciók: mégiscsak építeni kell, s legjobb lenne Csebokszáriban, a szovjet testvérvárosról elnevezett panelnegyedben. Egy uszodát, kettőt, talán hármat, ez tetszeni fog az embereknek.
És? Tetszett nekik az ígéret?
Úgy látszott, mert Nagy Imrét megválasztották.
Három százalékkal többen voksoltak rá, mint a régi emberre: ő lett a polgármester. Öröm, pezsgő, hátlapogatás, remek volt, Imre, nem hiába bíztunk benned, aztán otthon, amikor minden elcsöndesedett, hirtelen eszébe jutott, mit ígért. Te jó Isten, de hisz neki le kell állítani az uszodaépítést! Egyből kiverte a víz.
Ugyan miért? Egy polgármester nem tehet meg akármit?
Először ő is így gondolta. Hogy odamegy majd, s azt mondja: emberek, ásót, lapátot eldobni, gépeket leállítani, itt uszoda nem lesz. Csak hát ez egy régi tempó, aminek mára befellegzett. Most más módi járja: demokráciának hívják. Ez azt jelenti, hogy előbb meg kell kérdezni a képviselő-testületet.
S a képviselők mit mondtak?
Először semmit, mert nem volt kérdés. Nagy Imre mégis a régi divat szerint cselekedett: leállította az építkezést. Egyedül. Mint újsütetű polgármester. A dünnyögőknek odavágta, hogy döntéséért vállalja a felelősséget. Kemény volt és tántoríthatatlan, amíg csupán szóban kellett vállalnia. De aztán kiderült, hogy a dolog nem ilyen egyszerű. Volt egy másik része is, amit pénzre játszanak. A kötbérről van szó.
Kiderült, hogy fizetni is kell a leállításért.
*
Ekkor már volt némi morgás, de a békétlenek csak halkan mondogatták: vajon a polgármester azok forintjait fogja kötbérre kiadni, akiknek máshol ígért egy-két-három uszodát? S most következhet a maga kérdése, kedves úr, a képviselőkről. Az érvényes játékszabályok szerint muszáj volt megtudakolni, mi a véleményük a látványos akcióról?
Mit ad Isten – érsekség van a városban, azért emlegetem sokszor a Mindenhatót –. a képviselők jó részének nem tetszett a dolog. Nagy Imre csodálkozott, a városatyák meg azon csodálkoztak, hogy a polgármester csodálkozik.
Na jó, ha muszáj, hát legyen szavazás. De legyen előtte még néhány beszélgetés a képviselőkkel. Kíváncsiak vagyunk, tájékozottak-e? Mert hátha az a baj, hogy nem azok.
És megkezdődtek a „beszélgetések”.
Olyanfélék voltak, amikről a téesz-szervezés idejéből hallott az ember. Házhoz is kimentek. A húzódozó képviselőket minden módon próbálták jobb belátásra bírni. Előbb szép szóval, majd kevésbé széppel, s közben a helyi sajtó is lázasan dolgozott. Az ember, ha kézbe vette akkoriban Springerék helyi lapját, okkal gondolhatta: ennyi hozzáértő talajmechanikus, építész és hidrológus tán az egyetemen sincs. Ontották a szakmai érveket az uszoda ellen. Nagy, mondták. Drága, mondták másnap. Olyan böhöm, hogy súlyával felfakasztja az alatta lévő forrásokat, folytatták harmadnap. De bármit találtak ki, eredmény semmi.
És mivel végződött a lelkek masszírozása?
Vereséggel.
A képviselő-testület nem szavazta meg a polgármester indítványát.
Akkor azt hitte mindenki, a történetnek vége, jöhetnek az úszók, a fürdőzők, a kisiskolások, akiket megtanítanak az első tempóra. Nem így lett. Másféle tempókat kellett megtanulnia – a felnőtteknek.
És következett a második menet.
Jól figyeljen, mert ez tanulságosabb!
*
Eddig nem esett szó az uszoda tervezőjéről. Makovecz Imre nélkül ez a történet halványabb volna, amiként az épület is gyöngébb. De hát mindenki tudja, hogy ahol felbukkan, ott mozgásba jönnek a dolgok. Néha ütésváltások is történnek. Ám aki odafigyel a viharokra Makovecz épületei körül, észreveheti, hogy az első pofont nem ő adja. Viszont tény, hogy nem hagyja annyiban. Visszaüt. Nyúlnak lenni a mezőn se kifizetődő, hát még az emberek között. Növendékeit is erre neveli. A mesteriskolán harcmodort tanít nekik. Ne hagyják, hogy a nyakukra lépjenek.
Neki megpróbálták többször is. Kevés eredménnyel.
Makovecz konok pasas, ráadásul néha cifrákat mond. Ez sok bajt hoz rá. Mert hiába van igaza, a cifraságot manapság büntetik. A rá szakosodott ügyvéd ilyenkor rohan, följelenti és az építész fizet. Vagy helyreigazít a lapban. De ez sem zökkenti ki abból, amit csinál. Piliscsabán a Pázmány egyetemet, Csengeren a városközpontot, itt Egerben meg az uszodát.
Látta már valamelyiket? Nem? Kár.
Kicsit elkanyarodtam. De csak azért, hogy értse az összefüggéseket.
Makovecz ellen itt, Egerben az volt a vád, hogy amit épít, drága.
Nem tudom, ért-e a számokhoz? Én nem vagyok fenomén, de számomra teljesen világos, hogy a tervbe vett 170 ezer forint, ami Makovecz szerint végül 190 ezer lett, mindenképpen kevesebb, mint a 240 ezer. Ez a hasonlítgatósdi egy négyzetméter költségéről szól. 190 ezer forintba került az uszodáé, és 240 ezerbe fog a Kleopátra-házaké az Új-Lipótvárosban. Az ajánlat a minap potytyant ki a Népszabadságból, számomra a legjobbkor. Ha manapság lakásokért kérnek ennyi pénzt, miért sok ez egy fedett uszodáért? Az előbbit csupán néhány ember használja, az utóbbit egy egész város.
Hát ezek az előzményei annak, hogy Makovecz Imre nem ment le az avatóünnepségre. Hogyan? Ezt eddig nem mondtam?
*
És most nézze meg jól azt a tornyot. Sokáig bizonytalan volt, megépülhet-e. Talán amiatt, amit Makovecz mondott róla: „A barokk torony megszabadul az őt fogva tartó betonhéjtól. Azt akarja hirdetni, hogy az idegen uralomnak vége. Eger története folytatódhat.” Ez a három mondat sokaknak nem tetszett. Erősnek találták. Vajon miért?
A harangtorony belsejét az építész kávézónak szánta. Már nem az. Iparosok érkeztek nemrég, ragadós fóliákkal elsötétítették az ablakait, és kiírták rá, hogy „Belvedere kaszinó”. A műintézet 0-tól 24 óráig látogatható.
Piszkált a kíváncsiság, ugyan mi lehet odabenn. Sose jártam ilyen helyen. Óvatosan nyomtam le a kilincset.
A földszinten pénznyerő gépek színesen villogó csapata fogadott. Körben álltak és sötétben, ahogy az útonállók szoktak. Lentről lépcső visz fel a falatnyi presszóba. Úgy rendezték be, hogy négy kövér ember közül egynek már csak a lépcsőn jutna hely. De ilyesmi nem fenyeget. Vendég nincs, se kövér, se sovány. A falakon festmények. Nemigen hinni, hogy kaszinóba szánták őket. Az egyik alak csuhában Ferencre emlékeztet, Assisiból. Kérdem a kéttagú vendégváró csapatot, ki az a falon? Nem vagyunk vallásosak, felelik nevetve.
Hát, az egri érseknek se lehet könnyű… Ez azért jutott eszembe, mert ő szentelte fel az úszópalotát, s vele a harangtornyot. Falai közt, íme, az ország egyetlen megszentelt kaszinója.
Csak csendben jegyzem meg, hogy ami odabenn látható, annak semmi köze a kaszinóhoz. Ez a legközönségesebb pénznyerő hely. Ahol, ha felfedezik, szokás szerint drog lesz, bunyó és oda az a szellem, amit az új uszoda áraszt. Arról nem beszélve, hogy egy úgynevezett európai fürdőváros origójában ilyesmi egyszerűen elképzelhetetlen. Amiért pedig végképp botrányos: ide óvodások, kisiskolások és főiskolások járnak úszni.
Nem esett szó még az uszodához tartozó két üzlethelyiségről. Üresen áll mindkettő. Bérlői ugyanazok, akiknek a harangtornyot már sikerült továbbadni kaszinónak. Az üzlethelyiségek egyikében butik működött egy ideig, de bérlői lehúzták a rolót. Most újra kínálják.
Néhány szám itt is jelez valamit. A tornyot az Egri Uszoda Kft. 80 ezer forintért adta ki a két hölgynek. Ők, jól értesültek szerint, 300 ezer forintért adták tovább a bérleti jogot. (Mások szerint csak 200-ért.) Havonta. Persze, nem ez a fontos, hanem az, hogy mekkora a forgalom? Elnyel-e annyi pénzt a sok játékautomata, hogy érdemes velük bebútorozni a torony földszintjét?
Úgy tűnik, nemigen. A környékbeliek állítják, hogy a biztonsági emberen kívül oda nem járnak emberek. Ha ez így van, miért fizet érte valaki havonta egy nagy sapka pénzt? Mit jelent az a sötétség odabenn?
Ez persze költői kérdés, mert hát kinek tehetne föl az ember ilyet Egerben? Nagy Imrének, aki hónapokig arról álmodott, hogy Makovecz seregével békében elvonult Eger alól? Vermes Albánnak, az uszodaigazgatónak, aki a város, vagyis közvetve Nagy Imre alkalmazásában áll? Ringelhann Györgynek, akire, miután kiköltözött a városházáról, ráakasztották a díszpolgárságot, és így szorították körön kívülre?
Se ő, se a többiek nem fognak beszélni a lényegről.
Arról, hogy a háttérben pénzemberek állnak. Egyikük bizonynyal az a telekspekuláns, aki az uszoda helyére bevásárlóközpontot akart építeni, s akinek úgy hírlik, érdekeltsége van a harangtorony kaszinójában. A másikat a népharag állította meg: mélygarázst akart építeni a közelben.
Ezek a meghatározó figurák, nem Nagy Imre.
De térjünk vissza az uszoda dolgaihoz.
*
Ami az étteremmel történt, azt régen szabotázsnak mondták. Makovecz azért tervezte közvetlenül a tanmedence mellé, hogy a várakozó szülő lássa, ahogy a gyerek az üvegfal túloldalán harcol a vízzel. Ha eközben megeszik valamit, jobban telik az idő, és az uszoda is profitál.
Nem így lett. Az étterem ott várja sorsát, félbehagyva. Az a hír járja, hogy a bérlőnek kell befejeznie. Az ám, de mennyiért? Huszonötmillió a legkevesebb, mondja az üzletbérlő hölgy, s ő biztosan tudja. Egy Fülöp nevű vállalkozó próbálkozott, de viszszalépett, és inkább Spanyolországban nyitott éttermet. Ott egyszerűbb és tisztességesebb. Ott nem kell a havi 250 ezer forintos bérleti díj mellé több tízmilliót befektetni. Ráadásul tavaly még életben volt az a helyi rendelet, hogy egy ilyen célú hely csak tíz évre adható bérbe.
Étterem még nincs, kávézó már nincs, az uszoda nem tud otthonossá válni. Ráadásul a hadjárat, amelynek élharcosa egy szabad demokrata önkormányzati képviselő volt, szintén hatott az emberekre. Tele lettek bizonytalansággal. A képviselő arról beszélt nekik a helyi tévében, hogy az uszodának hibás a tetőszerkezete, nagyobb esőknél beázik, a környék termálforrásai veszélyben vannak, s hogy ez az uszoda csak bajnak lesz.
Hovatovább úgy érezte magát, aki oda készült, hogy ellene szegül valaminek, így inkább elment a strandra. Az nem volt gyanús. Ezért kedvcsinálónak a Makovecz-uszodába az elején 100 forintért adták a jegyet. Példátlan, ha az ember látja a nemes architektúrát, s benn a medencéket.
De a sporttal is bajok vannak.
Ugyan hányan tudják a városban, hogy a pólósok mindvégig csak félig lehettek ott? Az első osztályú gárda nyáron a strandfürdő nagymedencéjében edzett, és az ifik is a nyitott uszodában játsszák a bajnoki meccseket. S miért? Mert az országban itt a legdrágább egy vízilabdameccs: óránként 30 ezer forint a medence és a szurkolói biztatás ára. Az összeget a képviselő-testület szavazta meg, akiket jégre vittek az előterjesztéssel.
*
És most figyeljen jól, kedves úr, mert most következik a történet holnap is érvényes tanulsága.
A város előző polgármestere, Ringelhann György az uszodán bukott meg. Az ország legszebb uszodáján, ami az ő ötlete volt. Ádáz ellenzője, Nagy Imre ma erre tervez európai fürdővárost. Ringelhann nyolc éven át rangosította Egert, olyan sikerrel, hogy az – a Magyar Tudományos Akadémia vizsgálata szerint – a legtöbb eredményt felmutató hat megyeszékhely egyike lett – mindenki úgy gondolta, Ringelhannt újraválasztják kilencvennyolcban. Ő is, így aztán nemigen tett érte. Nem hordozta magát körbe, nem kampányolt, azt hitte, az eredményei beszélnek helyette.
Ha beszéltek is, nem elég hangosan. Ezért a város lakói választás helyett kimentek a zöldbe. A szocialisták nem. Ők leadták voksaikat, és nyertek.
A törökverő Egerben se Ringelhann, se a zöldben passziózók nem ismerték, amit Harun al Rasid, a bölcs kalifa mondott: Allah vigyáz a tevédre, csak kösd ki a fához!