MI A MAGYAR?

A kétlábú tücsök
A Nyírség, ahol a gyermekkori őszök és az ifjúkori tavaszok elrepültek felettem, telve volt magányos tücskökkel.
Ez az álmos, álmodozó, ködös, szeles, egyhangú vidék nagyon alkalmatos arra, hogy magányos embereket neveljen, akik félig elvadulva, eldugaszolva, megecetesedve éldegélik napjaikat. A Nyírség az a hely, ahol legtovább volt agaruk és vizslakutyájuk a tönkrement gavalléroknak, és ahol mindig-mindig emlékeztek a régi uraságra, elkótyavetyélt tekintélyre, ősi birtokra és fennhéjázó nemességre. Itt mindenki a múltjából akart megélni. Abból, hogy valamikor volt valami az apja vagy nagyapja. Furcsa, hetyke, legénykedő, virtuskodó Magyarország itt hortyogott, ásítozott, unatkozott, dologtalankodott, nyomorgott legtovább. Máshol már beletörődtek az emberek, hogy vége a régi világnak, dolgozni, tanulni, igyekezni kell, hogy megélhessünk. A Nyírségben még mindig a követválasztást várták, a takarékpénztár körül sompolyogtak értéktelen váltókkal, az öregek a fiak házasságától remélték sorsuk jobbra fordulását, vagy egy százesztendős családi per eldőltétől. A fantasztikus tervek, légvárak, szépen kicirkalmazott remények, édesded ábrándok jól kifejlődtek ezen a mocsaras, ködös, szegényes, kidőlt-bedőlt tájon. Mintha mindenkinek reskontó lett volna párnája alatt, amelyet egyszer okvetlenül kihúznak. Alig jutott eszébe valakinek, hogy dolgozni is kellene. Legfeljebb a vármegyét nyomorították meg, mert hisz az övék volt a megye. Szélmalmok mutogatták csonka vitorláikat a láthatáron, mint a vármegye régi hatalmát. Agarászbálokat tartottak, de egyik-másik zsidó birtokosnak jobb agara volt már, mint az elnöknek. Kártyáztak, ittak, vetélkedtek, cifra kocsin jártak, hajdút tartottak, párbajoztak, barátkoztak, hangosak voltak a kurjantásaik, de már mindenki tudta, hogy vége a világnak. Én mindig nagyon szerettem őket vadászkalapjaikban, macskanadrágjaikban, vadmagyarságukban. Csak el erről a ködös, életunt és fontoskodó, szomorú és hencegő tájról, bár ifjúkoromban többször megmutattam, hogy van olyan kemény öklöm, mint bármelyiknek közöttük. Tizenhat esztendős koromban nehéz kardokkal, derékig mezítelenül párbajoztam a huszárlaktanyában, s nem is csodálkoztam, hogy ép bőrrel menekültem. (...)
Hosszú, hosszú, kíváncsi estéken hányszor jártam be a várost, hogy valamit észrevehessek a nyírségi nagyfalu éjszakájából! Csak egyetlen éjszakai regényt láthassak, amelyekről a szép színdarabok szólnak, költők énekelnek! Egy érzelmes hangot szerettem volna felfogni a nyíregyházi éjszakákból. Legfeljebb részeg emberrel találkoztam a „3 Rózsa” táján, aki öklendezve szidta a fekete szakállú Frid borát. A tornyok csodálatos nyugalommal nézegették az alant elterülő házakat, udvarokat, mintha bizonyosak lehettek volna arról, hogy odalent nem történhetik semmi rendellenesség. Mindenki ágyában van, a részeg ember is hazavergődik, nagyot csattan a kapu a háta mögött, a Kocsma-csillag egyedül marad az égen, idelent kialszik az utolsó világosság is a csárdásleány pacsuliillatú, rossz kis szobájában.
A cigányok hegedűkkel hazafelé bandukolnak a szűk Holló utcán, mint dologtalan kísértetek. A „Veres Lámpás”-nál egymás között huszonegyest kártyáznak a leányok. Huray ügyvéd úrra nem vár a taligás a „Hársfa” előtt, Kálnay László döngő, recsegő, rikkantó hangja nem veri fel a Mátyánszky-féle vendéglőt, ahol Dálnoki Gaál Gyula nyugalmazott színésszel vitázott, kérkedett, gorombáskodott, kibékült, s véle nagyokat ivott, alszik Csapkay Gyula, a vaskereskedő. A gyaluforgácsos serházak, a gyanús kis kávéházak: a „Betyár”, a „Vörös Tehén”, a „Zabolch-vezér” oly csendesek, mintha már elrepült volna felettük az a húsz esztendő, amely alatt a régi híres korhelyek a kocsmából a temetőbe vándoroltak. Mintha már mind megöregedtek volna a kasszírnők, akik kegyeiket szívesen osztogatták, dalt tudtak, csókot adtak… vajon hová lettek?
(Részlet Krúdy Gyula N. N. című regényéből)