Nagytakarítás helyett portörlés?

A Magyar Demokrata Fórum egyik alapítója volt 1987-ben, 1990-ben azon az estén, amikor biztossá vált a polgári erők győzelme, a televíziós kamerák kereszttüzében ott állt Antall József, az MDF elnöke mellett. Történelmi kép volt ez, mindenki arra gondolt, hogy óriási politikai karrier előtt áll. Nemsokára azonban eltűnt a politikai színtérről.

– Több hónap választja el a két időpontot. A választási győzelem áprilisban volt, és én december közepén döntöttem úgy, hogy nem vállalom a jelöltséget az MDF elnökségébe. Hozzá kell tennem, hogy a választási győzelem pillanatában a Magyar Demokrata Fórum szóvivője voltam, választmányi tag, és nem sokkal később az elnökség alelnökké választott.
– Mi történt önnel? Egyetértett a célokkal, és a nagy politikai küzdelem közepette félreállt?
– Már a nyolcvanas évek elején részt vettem egyfajta szellemi ellenállásban, mert a magyar irodalmi élet különböző fórumaiban kialakultak, legális keretek között, bizonyos tiltakozó, a hivatalostól eltérő értékeket képviselő törekvések. Megemlíteném például, hogy 1981-ben a Szolidaritás mozgalmat támogatva készítettünk a Tiszatájban egy lengyel összeállítást. Törvényszerűségek és véletlenek sorozatával kerültem abba a politikai mozgalomba, amely Magyar Demokrata Fórumnak nevezte magát. Sőt magát a fórum nevet is én javasoltam 1987-ben, az egyik előkészítő megbeszélésen. Akkor úgy gondoltam, ha Magyarország valóban elindulhat azon az úton, amelyen kialakulnak a politikai demokrácia intézményei, nekem kötelességem felelősséggel vállalni a küzdelmet. A szervezés, a politizálás kiszakított a tudományos munkából, és 1988 végén számadást végeztem, elgondolkodtam az ország sorsáról és a sajátomról. Akkor megfogadtam, ha olyan helyzetbe kerülök, amelyet erkölcsileg nem tudok vállalni, képes leszek nemet mondani.
– Morálisan mit nem tudott vállalni?
– Számos helyen leírtam, nyilatkoztam, hogy nem tudtam elfogadni a paktumot. Azért nem, mert a demokratikus keretek áthágásával történt.
– Az MDF–SZDSZ paktumra gondol?
– Igen, függetlenül attól, hogy következményeiben voltak pozitív hatásai is. De míg az SZDSZ tárgyaló delegációja, Kis János és a többiek kaptak felhatalmazást a tárgyalásra pártjuk legitim, választott szerveitől, addig Antall Józsefnek nem volt ilyen felhatalmazása az MDF választmánya és elnöksége részéről. Ekkor úgy éreztem, hogy ez olyan mozzanat, amelyet belülről nem tudok elfogadni. Írtam is azokban a napokban egy finoman megfogalmazott, kételkedő cikket a Magyar Nemzetben.
– El lehetett volna kerülni ezt a paktumot az akkor még jelen lévő szovjetekkel, a régi nómenklatúra ellenséges magatartásával együtt?
– Ezt most hosszú lenne kifejteni, de nyilvánvalóan lehetett volna más megoldást is keresni. Az akkori Csehszlovákia szimbolikusan, de nagyon világos deklarációval elhatárolta magát az előző kommunista korszaktól. Ha viszont visszatekintek az 1990-es választási győzelem időszakára, akkor meg kell állapítanom, hogy Magyarország elmulasztotta a szimbolikus, nyilvános elbúcsúzását a kommunista diktatúra korszakától. Ezért nem szeretem a rendszerváltás kifejezést. A lengyelek, a csehek, a szlovákok ezt nem használják, hanem a kommunizmus összeomlásáról beszélnek. Mindenesetre 1990 végére beláttam mint alelnök, hogy mintha sem a miniszterelnöknek, sem az MDF elnökségének nem lenne elég fontos a párt. A párt elitje miniszterként, államtitkárként a közigazgatásba, az államaparátusba távozott, a párt viszont, alig szervezve, magára maradt. Ebben egyetértettünk Lezsák Sándorral. Pedig óriási feladatok voltak, nagy politikai kérdéseket kellett megoldani igen nehéz körülmények között. A szovjet megszállók még Magyarországon állomásoztak, hallatlanul nehéz volt az ellenzékkel a napi harc, nem beszélve arról, hogy a paktum negatív következményeként a tömegtájékoztatás lényegében az SZDSZ kezébe került. Így nem akartam tovább folytatni. Figyelmeztetésnek szántam a félreállásomat. Úgy éreztem, az MDF nem jó úton jár.
– Többen azt gondolták, hogy ezzel a lépésével kimondatlanul is a szabad demokratákat támogatta.
– Ez igazán meglep. Két dolgot szeretnék megjegyezni. Az egyik, hogy a Magyar Demokrata Fórumon belül 1988-tól liberálisként határoztam meg magamat, ami természetesen politikai liberalizmust, a magyar liberális tradíciók folytatását jelenti, és nem az SZDSZ által hangoztatott álliberalizmust. A másik: mivel nem éreztem magamat konzervatívnak, fontosnak tartottam a baloldali értékeket is. Mire gondolok? Az én szememben a kommunista diktatúra nem baloldali volt, hanem totális elnyomás, amely az úgynevezett új osztályt helyezte hatalomba. Egy hihetetlenül vékony réteget, a diktatúra pedig az egész társadalmat brutálisan elnyomta. Valójában számomra a diktatúra elleni fellépésben, a demokratikus mozzanatban volt plebejus íz. S ez a plebejus íz nagyon fontos volt a Magyar Demokrata Fórumban. Én ezt képviseltem, ma is fölfoghatatlan számomra, hogy a nagytőke pártja, az MSZP baloldalinak nevezi magát.
– Visszatért tehát az irodalomtörténethez, a lengyel, a szlovák irodalmi kapcsolatok építéséhez. Az MDF pedig 1994-ben választási vereséget szenvedett. Mit érzett akkor?
– Tragikusnak láttam a helyzetet. Magamat is felelősnek éreztem azért, hogy az MDF-ben nem sikerült mélyrehatóbb átszervezést végrehajtani és a vereségre felkészülni. Hozzáteszem viszont: ha aktívan nem politizáltam is, de politikai véleménymondóként azért jelen voltam a közéletben írásaim, publicisztikáim révén. Nyilatkoztam például a Népszabadságnak – a szocialista–szabad demokrata választási győzelem idején –, ahol azt mondtam, mintha a Kádár-korszak folytatódna. Már 1995-ben megfogalmaztam, hogy polgári alternatívára van szükség.
– Ez a polgári alternatíva bejött 1998-ban. Nem gondolt arra, hogy újra szerepet vállaljon?
– Nem. Nagy öröm volt számomra a ’98-as választási győzelem. Akkor is megkerestek, és kérdezték, hogy itt, a közép-európai térségben vállalnék-e valamiféle diplomáciai feladatot, ámde megint úgy éreztem, mint tíz évvel ezelőtt, hogy a felgyűlt, félkész tudományos munkáimat kell befejeznem.
– Most mit csinál?
– Visszafelé haladva: jelenleg a zágrábi egyetem vendégtanára vagyok, magyar irodalmat tanítok Zágrábban horvátoknak. Ez 1994-ben újraalapított tanszék, mert hetven évig nem volt hungarológia Zágrábban. Szép munka, hiszen a horvát bölcsészhallgatók között nagy az érdeklődés, körülbelül kilencven hallgató magyar szakos. Ezenkívül 1995-től az ELTE művelődéstörténeti tanszékének vagyok a docense, előtte négy évig tanítottam a miskolci egyetem új bölcsészkarán. 1992-től 1995-ig Budapesten, a Teleki László Alapítvány keretében működő Közép-Európa Intézetnek voltam az igazgatója. 1993 óta hat önálló kötetem jelent meg, ezek tudományos és irodalmi munkásságomnak az eredményei.
– Közép-Európa irodalmához kapcsolódnak a könyvei?
– Mind Közép-Európa összehasonlító irodalomtörténetével, a közép-európai kultúrák, nemzeti mítoszok, nemzeti, irodalmi jelképek összehasonlításával foglalkozik. Külön örültem, hogy a Lengyel napló című könyvem, amely visszaemlékezés az 1980–81-es időkre, a Szolidaritás idejére, megjelent tavaly lengyelül is.
– Amikor ezeket a munkákat írja, mennyire érinti meg a politika? Például az, hogy a határon túli magyar kisebbségek helyzete nem mindenhol megnyugtató.
– Sokat írtam azelőtt is a határon túli magyar kisebbségek helyzetéről, kultúrájáról. Rendszeresen figyelem a szomszéd országok világát, nyomon követem, mi történik Szlovákiában, Romániában. A szűkebb területem Szlovákia és Lengyelország, tehát elsősorban ezekről van véleményem. Néha úgy érzem, hogy a magyarországi közvélemény nagyon egyoldalúan vagy kevéssé ismeri a szomszédos országokban uralkodó viszonyokat. Nekem vesszőparipám, hogy a magyarországi oktatásban, tömegtájékoztatásban sokkal alaposabban, pontosabban kellene bemutatni a határon túl élő magyarok világát. Egy mai nyolcadik osztályos ifjúnak, a tankönyvek alapján mondom ezt, nagyon kevés ismerete van a határon túli magyarokról. Nem sokat tud arról, hol laknak, melyik országban, mekkora népességről van szó, mi történt velük a XX. században, pedig már egy nyolc évtizedes kisebbségi létről van szó. Nos, ebben nem mutogathatunk sem Bukarestre, sem Pozsonyra. Ez magyarországi mulasztás és feladat.
– Az ön számára vége tehát a politikai kirándulásnak?
– Annak már régen vége van. Persze nem közömbös számomra, hogy mi történik az országban. Úgy érzem viszont, hogy a köztudat számára erőteljesebben meg kellett volna húzni azt a vonalat, amely a kommunista diktatúra, a szovjet megszállás világa és a szabad Magyarország között húzódott. Kilencven tavaszán nagytakarításról beszéltünk, ám talán portörlés sem történt. Ebbe a tükörbe nem könnyű belenéznie az embernek.