Napfoltba néztek bele a kutatók

A Nap belsejében terjedő hanghullámok elemzésével egy amerikai tudóscsoport pontos képet alkotott arról, mi megy végbe a napfoltok belsejében. A kép gyorsan mozgó, forró, elektromosan feltöltött gázt mutat, amely a felszín alatt gigantikus örvényt alkot. A kérdés az 1600-as évek kezdete óta foglalkoztatja a tudósokat.

Tanulmányunk jelentősége az, hogy mi észleltük először a napfoltok valóságos dinamikáját a látható felszín alatt – mondta a BBC-nek Alexander Kosovichev, a stanfordi Hansen Kísérleti Fizikai Laboratórium munkatársa. „Azt találtuk, hogy a napfoltok nem statikusak, hanem nagyon erőteljesen lefelé irányuló plazmafolyamból – elektromossággal feltöltött gázból – állnak, s a Nap belseje felé tartanak, óránként 4800 kilométeres sebességgel.” A napfoltok feltérképezéséhez a tudóscsoport felhasználta a sohói napkutató obszervatórium műholdjának a Földtől 1,6 millió kilométer távolságból továbbított adatait. A felhasznált technika azonos alapon működik az ultrahangvizsgálattal, amely lehetővé teszi az orvosnak, hogy a várandós aszszonyban „lássa” a méhmagzatot.
„Korábban csak a napfelszínt figyelve tanulmányozhattuk a napfoltokat, de most, a hanghullámok utazását nyomon követve, fel tudjuk térképezni a Nap belsejének hőmérsékletét s a felszín alatti áramlatok struktúráját”, nyilatkozta a vizsgálatokat irányító Philip Scherrer professzor.
A stanfordi tudóscsoport górcső alá vett egy nagy, magányos napfoltot, amely 1998. június 18-án volt látható. A hanghullámokat tanulmányozva a kutatók háromdimenziós térképet készítettek a belsejéről, 16 ezer kilométer mélységig. A gigantikus napfolt elemzése azt mutatta, hogy a felszínen, ahol a hőmérséklet alacsonyabb, tíz százalékkal lassabban haladnak a hanghullámok, és ez a viszonylagos lassúság akkor is tapasztalható, amikor a hullámok elindulnak a Nap belseje felé. Amikor körülbelül 4800 kilométerre távolodnak el a felszíntől, a sebességük jelentősen megnő, jelezve, hogy a napfoltok ott már forróbbak, mint a felszíni környezetükben.
„Eszerint a napfoltok csak 4800 kilométeres mélységig hűvösek. Ez, arra figyelemmel, hogy a felszíntől a centrumig 692 ezer kilométer a távolság, viszonylag vékony réteget jelent”, hangsúlyozta Kosovichev.
„A kiáramló plazma, amelyet a tudósok hosszú időn át tanulmányoztak, úgy jelenik meg, mint felszíni jelenség. De ha kicsivel mélyebbre nézünk, planétaméretű örvényt találunk”, véli Junwei Zhao, a kutatócsoport tagja. „Az áramlat elég erős ahhoz, hogy csökkentse a Nap belsejéből kiáradó forróságot. Ez megmagyarázza, miért hűvösebbek és sötétebbek a napfoltok a felszíni környezetüknél”.