Nulladik pont

A legjobb hulladék az, ami nem keletkezik. De ami keletkezik, azt külön gyűjtve a lehető legnagyobb arányban kell újrahasznosítani, és csak az legyen lerakható – környezetkímélő módon –, amivel végképp nem lehet mit kezdeni. A szaktárca képviselői és a civil környezetvédők nagy vonalakban egyetértenek a hulladékgazdálkodás alapelveiben.

A polipropilénből szőtt vetőmagzsák eltűnik az újragranuláló gép szájában. Hallani az aprítókés morgását. A hevítést, a szűrést, a homogenizálást, a gáztalanítást csak „hozzágondoljuk”. Mint valami húsdarálóból bukkan elő a gép túlsó oldalán a granulátumszál-tekercs. A három milliméter vastagra sajtolt szálak vízedényen átvándoroltatva lehűlnek, aztán a gép kukoricaszem nagyságúra vágja őket. „Úgy 50-60 százalékos áron tudjuk eladni, ha száz százaléknak vesszük a nem másodnyersanyagból való granulátum árát. Ez mégiscsak regranulátum. A műanyagipar vödröt, fűrácsot, szemeteszsákot, effélét készít belőle” – magyarázza Horváth István, a Holofon ’95 Rt. igazgatója.
A Pest megyei Tinnyén nem csak régen történtek érdekes események. A reformkorban Kossuth itteni hajléka politikai kohó volt, most a nyugati példát követő regranuláló üzem környezetvédelmi, hulladékhasznosítási modellként szolgál. A társadalom térdig gázol a csomagolószemétben. Vajon mindenhonnan fogadnak lakossági műanyag hulladékot? „Meg kell húznunk egy kört, hiszen nyereségre törekszünk – ismeri el az igazgató. – De a mi példánk mutatja, hogy lehetne kiterjedten feldolgozni a főként a lakosságnál keletkező műanyag hulladékot.”
Horváth István beszámol arról, hogy bár magát az újrahasznosító tevékenységet támogatja a Környezetvédelmi Alap Célelőirányzata, de a kilónkénti 13 forint el is megy 15 forintos szemétzsákokra, amelyekbe egyenként legfeljebb másfél kiló háztartási műanyag hulladék kerülhet. És akkor még ott van az elszállítás, továbbá maga a hulladékfeldolgozó eljárás. Ezért legfőképpen a nagy tömegű, áruházi csomagolóhulladék fogadására rendezkedtek be. De „eszik” az üzem számítógépházat is. A roncsokat egy pécsi komputerbontó cégtől kapják.
A lakossági műanyag szemét feldolgozásában partnerként a közeli Pilisvörösvárt, Zsámbékot, Pusztazámort nevezi meg a Holofon ’95 Rt. igazgatója. E helyeken bevezették a szelektív hulladékgyűjtést, vagyis a lakosok külön-külön gyűjtik a papírt, az üveget és a műanyagot. Így tesz a fővárosban az Örs vezér téri egyik tízemeletes panelház közössége is.
Budapesten egyébként tizenegy ingyenesen igénybe vehető hulladékudvar várja a lakosokat. Lényegében csak így van lehetőség a fővárosban a szelektív hulladékgyűjtésre, ugyanakkor az építési törmelék, a műanyag és a gumiabroncs fogadására itt még nem talált módot a Fővárosi Közterület-fenntartó Rt.
A helyszín a XI. kerületi Bánk bán utcai hulladékudvar. Éppenséggel nem ösztönzők a beváltási árak. A vegyes papírhulladék kilogrammonként egy forint, az alumínium italdoboz 0,50 fillér, a kartonpapír két forint. „Ugyanis nem vagyunk MÉH!” – figyelmeztet a hulladékudvar felügyelője. (A MÉH-nek, amely harminc évvel ezelőtt fizetett ennyit, már csak néhány vidéki telepe működik.)
Zárt konténerek sorakoznak a felsöpört aszfalton. Az egyik a színes, a másik a vegyes papíré, külön kerül a fémdoboz, az alumínium italdoboz, a fehér üveg, a színes üveg, az akkumulátor… „Ez a legmenőbb udvar a forgalom szempontjából” – kockáztatja meg a Bánk bán utcai felügyelő. Nézem a napló rovátkáit: legfeljebb huszonöten fordulnak meg itt naponta. Egy óra alatt csak két ember érkezik. Nem hoznak semmit. Avargyűjtő zsákot vásárolnak.
A másodiknak érkező fiatalember elárulja, még soha semmit nem szállított hulladékudvarba, azt sem tudta, hogy ez lehetséges. „Bécsben minden ház előtt ott állnak a szelektív gyűjtést felkínáló konténerek – meséli. – Mindenesetre engem is idegesít az erdőkben lerakott sok szemét. Alig van már fás terület!”
Bódás Sándor, a fővárosi közműügyosztály vezetője szerint ki kellene terjeszteni az átveendők körét építési törmelékkel, műanyaggal és zöldhulladékkal, ezért lényegesen több hulladékudvarra is szükség lenne. A hatóságok olykor azt hiszik, hogy a hulladékudvarok büdösek, és zavarják a környék nyugalmát, levegőjét. Megemlíti, hogy a Környezetvédelmi Minisztérium és a Belügyminisztérium szemétkezelési közszolgáltatásra kiírt pályázatára a főváros is benevezett, méghozzá száz hulladékszigetet kíván kialakítani. Ez felügyelet nélküli konténercsoportokat jelent. Persze válogatómű is kellene hozzá, hiszen a konténerekbe nem mindenki dob megfelelő típusú hulladékot. „Ez a közbülső lépés ahhoz, hogy végül a lakóházakhoz is eljussunk a szelektív gyűjtéssel” – tekint a jövőbe Bódás Sándor.

A közműügyosztály vezetője elutasítja azt a gyakori érvet, hogy azért nem lehet általánossá tenni a hulladékfajták külön gyűjtését, mert hiányzik a hazai újrahasznosító ipar. Szerinte minden megoldható lenne, ha a környezetvédelmi tárca arra fordítaná az összes termékdíjbevételt, amire beszedte. A káposztásmegyeri lakótelepet fűtő, Rákospalotán üzemelő hulladékhasznosító (közkeletű nevén: huha) az ország egyetlen lakosságihulladék-égetője. Ott válik a lángok martalékává – mégpedig a határértékeket alaposan túllépő károsanyag-kibocsátással – Budapest szemetének kétharmada. A hatóság környezetvédelmi fejlesztésekhez kötötte az üzem távlati működését. A rekonstrukció nyomán ötvenezer tonna égetőkapacitás-többletre számítanak. Jó lenne, ha az agglomerációból lehetne lekötni ezt a többletet.
Bódás Sándor szerint ha némely gyűjtő-lerakó cégnek nem az lenne az érdeke, hogy mindent a telepére szállítson, s ha a pesti műanyag szemét sem a pusztazámori lerakóban végezné, akkor ezt a termikusan jól hasznosítható hulladékfajtát a cementipar is fogadhatná tüzelőanyagként. Egy üveggyár évi hatszáz tonna fehérüveg-hulladékot várna másodfeldolgozásra, az alumínium italdobozok pedig összepréselve exportálhatók. A vállalkozó cégek évi félmillió tonna hasznosítható hulladékot gyűjtenek össze, ám ez a – pesti háztartásokban keletkező hulladékéval megegyező – mennyiség főként az iparvállalatokból kerül ki.
A közműügyosztály egyébként fontolgatja, hogy új feltételhez köti a telephelyengedélyt, mivel az illegális lerakók között az iparűzők is jelen vannak. A kérelmezőnek be kellene mutatnia a vele szerződő hulladékos szolgáltató igazolását. Így a szemételszállítás, tekintettel a szolgáltató érdekére, meg is valósulna.
Lényeges kérdés, hogy a tavalyi hulladékgazdálkodási törvény és a hulladékgazdálkodási terv ki tudja-e kényszeríteni a hulladékfajták külön gyűjtését. „A gyártói felelősség és a lerakási tilalom együttes hatására az önkormányzatok kénytelenek lesznek elrendelni a szelektív gyűjtést” – jelenti ki Biacs Tamásné hulladékgazdálkodási főosztályvezető, aztán részletezi, hogyan teljesíthető az EU ama kívánalma, hogy 2008 végéig energetikailag hasznosítsák az összes hulladék felét.
Először is az engedélyezett lerakók csak azt a hulladékot fogadják majd, amelyet másképp nem lehet ártalmatlanítani. A hatóság a hulladékkezelési gondokat okozó gyártókat, forgalmazókat a továbbiakban nem termékdíjjal sújtaná, hanem helyette hulladékhasznosítási kötelezettséget írna elő nekik. Ennek jellemző mozzanata, hogy 2003-tól az előállítók finanszírozzák a csomagolóanyagok begyűjtését és hasznosítását egy általuk alakított, licencdíjaikból működő, közhasznú koordináló szervezeten keresztül. Ahhoz, hogy a gyártók teljesíteni tudják kötelezettségüket, együtt kell működniük az önkormányzattal is, vállalva az alapszolgáltatás és a szelektív gyűjtés közötti költségkülönbséget.
A környezetvédők – például a Hulladék Munkaszövetség (Humusz) aktivistái – panaszára, miszerint a licencdíjas rendszer bevezetése helyett a termékdíj megemelésével kellene rászorítani a gyártókat a hulladékszegény technológiák alkalmazására, a tárca illetékes főosztályán azt felelik: ha egy előállító cég nem társulna a koordináló szervezetbe, csak a jelenleginél lényegesen magasabb termékdíj ellenében hozhatná forgalomba az áruit. Elutasítják a Humusz olvasatát, amely szerint a licencrendszerrel a „kecskére bízzák a káposztát”. A gyártók hulladékhasznosítási kötelezettsége számon kérhető lesz. A minisztériumban állítják, nem mondtak le a betétdíjas – azaz visszaváltható – csomagolás törvényes ösztönzéséről sem, bár amint a főosztályvezető asszony fogalmaz: „Szabad verseny lévén nem lehet előírni, hogy mindenki betétdíjas csomagolásban hozza forgalomba áruját, legalábbis ha nem veszélyes anyagok csomagolásáról van szó.”
„Egyébként a hulladékgazdálkodási törvény szellemében már készülnek a károkozás mértékének megfelelő bírságrendeletek. Január 1-jétől tehát meglesz a jogszabályi háttér” – ígéri Biacs Tamásné.
Ritka az olyan önkormányzat, amely úgynevezett köztisztasági szabálysértés foganatosításáról tudna beszámolni. Egyébként általában csak tízezer forint lehet a bírság, feljelentéses ügyben is legfeljebb százezret róhat ki a hatóság. Egyedül Garamszegi Andrea, a Fővárosi Közterület-felügyelet szóvivője számol be arról, hogy köztisztasági járőrcsoportjuk számos építkezésnél fülel le illegális sittlerakókat. Az építési hulladék gondján enyhíthet, ha az önkormányzatok az építési engedélyhez mellékelik, hová köteles szállítani a kivitelező a törmeléket.
Egy konténeres fuvarozótól, a biatorbágyi Kiss Pétertől azt tudakoltam, mennyiért szállítanak a vállalkozók sittet. Nos, ő a legkisebb, négy köbméteres tartálykocsijában tizenegyezer, a nyolc köbméteresben huszonegyezer forintért (plusz áfa) fuvarozza el. Kiss javasolta az önkormányzatnak: támogassa, hogy olyan építésitörmelék-lerakót létesíthessen Biatorbágyon, ahová a lakók – alacsony díj ellenében – maguk vihetik ki az egy köbméternél kevesebb törmeléket. Aki már látta a Nyakas-kő és más biai hegyek elszemetesedő alját, melegen üdvözölheti a javaslatot.
„Rá kellett döbbennünk, hogy a prioritásként mindenki által hangoztatott hulladékmegelőzés elérése előtt Magyarországon ott áll egy nulladik pont is: a köztisztasági probléma – mondja Szilágyi László, a Humusz munkatársa, a KukaBúvár szerkesztője. – Az augusztusban megindított, a környezetvédelmi tárca által is támogatott országos tájsebészeti kampányunk – www.tajsebeszet.hu – nem hozhat teljes megoldást, mégis büszkék vagyunk arra, hogy régióközpontokat létesítettünk a felszámolási akciók szervezésére! Mányon például az általános iskola tanulói adatolták, felmérték a lerakókat, majd a helyi kommunális szolgáltató segítségével és más szponzorokkal közösen rendbe tettük a terepet. A Gaja Egyesület pedig novemberre tervezte, hogy beülteti fákkal a lerakó helyét.