Nyomuk sem maradt

Három évvel ezelőtt, 1998 áprilisában Almási Judit óvónő a kora esti órákban hazafelé ment, s útja a Balástyát átszelő nemzetközi 5-ös úton vezetett. Ismerősei látták az otthonához közeledő harmincnégy éves asszonyt. Almási Judit azonban nem jutott el a lakásáig, s hogy mi történt vele, senki nem tudja. Eltűnt, tartózkodási helye ismeretlen. Még ugyanabban az esztendőben hasonló sorsra jutott egy másik balástyai lakos, a tizenkilenc éves Jéga Szabó Bernadett. Este tíz órakor köszönt el nővérétől, a falu közepén álló presszóban. Kilépett az utcára, valaki látta, hogy elindul a műút szélén, de senki sem tudja, hova jutott. Már-már feledésbe merült a két eset, amikor egy újabb szomorú esemény borzolta fel a helybeliek kedélyét. 2001. augusztus 21-én este negyed kilenckor ült motorjára a tizenkilenc éves Szanka Hajnalka. Szüleinek azt mondta, két, de legfeljebb három óra múlva otthon lesz. Szankáék negyedik hónapja kétségbeesetten keresik lányukat, teljesen tanácstalanok, nincs fogalmuk arról, hogy a kutatást hol kezdjék. Az egyelőre megmagyarázhatatlan három eltűnés miatt a köznyelv Bermuda-háromszögnek nevezte el Balástyát.
Szeged és Kiskunfélegyháza között majdnem félúton fekszik a háromezer-hatszáz lélekszámú Balástya, amely főleg barackültetvényeiről és primőrkertészetéről híres. Jómódú településnek számít, mezőgazdasági adottságai, az ott élők szorgalma és ügyes kereskedői tették gazdaggá. Elegáns presszója a társasági élet központja, ezért ritkán üres. Vendéggel volt tele 1998. július 16-án is, amire Jéga Szabó Anita, az eltűnt Bernadett nővére így emlékszik vissza:
– Akkoriban alkalmazottként dolgoztam ott, s néha a húgom besegített. Azon az estén tíz óra körül Bernadett odajött hozzám a pulthoz, és hangosan közölte velem, azért megy haza, hogy kivegye a kontaktlencséjét, mert a műanyag szúrja a szemét. Lakásunk alig tízpercnyire van a presszótól, és az a furcsa, hogy a mai napig nem akadtam olyan szemtanúra, aki látta volna testvéremet az útról letérni. Napokig vártam, hogy visszajöjjön, azután a keresésére indultam. Államigazgatási eljárás keretében a rendőrség is foglalkozott az eltűnéssel, de magyarázatot nem találtak. Majd ahogy komollyá vált az ügy, az Interpol is bekapcsolódott a kutatásba, de a körözés nem járt eredménnyel.
Nővére nemcsak Balástya környékén kereste Bernadettet. Két évig járta az országot, s a kutatást csak akkor hagyta abba, amikor férje szívinfarktusban elhunyt. Anita kapcsolatot keresett az alvilággal, és megjelent szinte valamennyi magyar nagyváros mulatójában is. Megismerte az éjszakai életet, nemegyszer veszélyes helyzetbe került, amit utólag sem titkol.
– Egy alvilági pasastól kaptam a fülest, hogy a prostikat futtató stricik rabolták el a húgomat, és arra kényszerítették, hogy kétes hírű helyeken dolgozzon nekik. Ilyet el sem tudtam képzelni a mindig zárkózott és csendes Bernadettről, de ennek ellenére megpróbáltam ellenőrizni az információ hitelességét. Néha annyira elkapott a hév, hogy megfeledkeztem az óvatosságról. Az egyik városban összetűzésbe kerültem a nehézfiúkkal. Tapasztaltam, fennáll a veszélye annak, hogy a naiv lányokat hálójukba kerítik a stricik. De hogy az én húgomnak ez lett volna a sorsa, annak parányi nyomát sem fedeztem fel. Egyre többet gondolok balesetre. Nevezetesen arra, hogy amikor a testvérem hazafelé bandukolt, valaki elütötte, s a holttestet eltüntette.
Hat éve dolgozik felszolgálóként a balástyai presszóban Szennai Andrea, akit azért kerestem meg, mert barátnője Jéga Szabó Bernadettnek és Szanka Hajnalkának. A pincérnő így festi le azt a hangulatot, amit a három szerencsétlen nő különös sorsa kiváltott:
– Mostanában ritkán látok esténként olyan nőt, asszonyt, aki egyedül sétálna Balástyán. Az eltűnt óvónőt személyesen nem ismertem, de sokan mondták róla, hogy komoly, jó szándékú hölgy volt. A két barátnőmről csak a legjobbakat tudom mondani, és semmiféle elképzelésem nincs arról, mi történhetett velük. Ugyanezt meséltem a nyomozóknak is, akik elcsodálkoztak azon, hogy az 1991-ben elrabolt Farkas Helga is a barátnőim közé tartozott, a húgával egy osztályba jártam. De az ő sorsa nagyjából ismert.
– Ön is fél?
– Óvatos vagyok. Mindenesetre nyugtalanító, amikor a vendégeket arról hallom beszélni, hogy kinek a lánya következik…, mert találgatnak.
Szankáéknál lassan indul a beszélgetés. Hajnalka édesanyja sírással küszködik, miközben elmagyarázza: azért nem jön be hozzánk férje a ház udvaráról, mert ha együtt vannak, akkor együtt zokognak. Szankáék őstermelők, a primőr paprikából élnek, és amint körülnézek a szépen berendezett házukban, hamar meggyőződhetek arról, hogy az átlagosnál jobb életszínvonalat nyújtottak gyermeküknek. Szanka Dezsőné érthetetlennek tartja ami velük történt.
– Este nyolc órakor valaki telefonon felhívta a lányomat. De jó lenne tudni, hogy ki volt az! – mondja az asszony szomorúan, aztán kissé dühösen hozzáteszi: – Negyed kilenckor ült motorra, és elment hazulról. Fél tízkor telefonált a barátjának, akit arra kért, menjen a vendéglőbe, hogy ott találkozzanak. Tíz óra körül egy tanyasi ember a falu szélén látta a gyermekemet, amint egy fekete hajú nővel beszélget. Aztán se kép, se hang. Egy farmerban és egy pólóban ment el itthonról, olyan öltözékben távozott, ami nem arra utal, hogy örökre el akarta hagyni a házat. Igaz, reggel háromszázezer forintot kivett a takarékból, de neki mindig voltak üzleti ügyei, mobiltelefonok adásvételével is foglalkozott.
A Szanka család nem talált olyan tanút, aki Hajnalka „üzleteiről” felvilágosítást tudott volna adni. Sok bántó pletyka is született. Az ötvennyolc éves Szanka Dezső nem tudja visszatartani könnyeit.
– Olyanokat mondanak a lányomra, ami nem illik rá. De azért mindenkit meghallgatok, hátha nyomot találok.
– Mi fáj a legjobban?
– Minden, no meg azok a rosszindulatú megjegyzések… – az édesapa elhallgat, könnyeit törölgeti, úgy mondja. – Azt is beszélik, nem akarok váltságdíjat fizetni Hajnalkáért. De hát kinek fizessek, hiszen senki sem kért tőlem pénzt. A bátyámtól kértek védelmi pénzt, miután eltűnt a lányom. Felajánlották, megfelelő összegért vigyáznak a fiára. Hát ide jutottunk?
Pontosabb képet ad a balástyai eltűnésekről a község polgárőrségének vezetője, Bárkányi Flórián. A parancsnok szerint nem három, hanem négy nő tűnt el az utóbbi öt évben, de a negyedik hölgy nevére nem emlékszik.
– Két évvel ezelőtt még gyakran megfordultak a nemzetközi műút balástyai szakaszán a kerítők és a prostituáltak. Komoly harcot vívtunk a bűnözőkkel, tavaly még az udvaromba is belőttek. Szerencsémre éppen fát vágtam, ezért nem találtak el. De sejtem, miért kerültem a célkeresztbe. Balástya határában agyonvertek egy nőt, és a sínre tették, hogy azt a látszatot keltsék, vonat ütötte el. Az emberölés gyanúsítottjainak felkutatásában én is részt vettem.
– Ez az ügy összefügg az eltűnésekkel?
– Remélem, nem, de bevallom, féltem a húszéves lányomat. Felkészítettem, hogyan viselkedjen vészhelyzet idején, például ha el akarnák rabolni.
– Úgy gondolja, szükség lehet erre?
– Az Algyőről induló olajcső tizenhat kilométeres szakaszon Balástyán megy keresztül. Eddig tizenhárom olyan tolvajt fogtunk el, aki megfúrta a csövet. Az alvilág arra figyelmeztetett, a lányommal történhet valami…
Csendben végzi a dolgát a rendőrség, és az egyik detektív azzal biztatott, lehetséges, hogy a nyomozásban fordulatot hoz a közeljövő. Talán közelebb jutnak a rejtély megfejtéséhez. Ám addig a balástyai lelkekből nehezen űzhető ki a kétségbeesés, a szorongás és a félelem.