PÁVAÓL

Végigsétálok az iskola sima falú, kockaköves folyosóin, újabb és még újabb ajtók következnek, amelyek mögül a tanár emelt hangja hallatszik, egy kevés neszezés a felszereléssel, olykor egy tudálékos gyerekhang. Mint a karácsonyi dobozon, mindegyik csukott osztályajtón átsejlik a tárgy, s ahogy elhaladok előttük, erősödnek és távolodnak a jellegzetes háttérzörejek. Az egyik teremben épp most robbantja ki a francia forradalmat az egyébként szürke és alázatos tanár bácsi, aki a lecke ürügyén végre csúnyán beszélhet, rebelliót és vérpadot süvölthet szolid magyar nyomora tanárilag védett rejtekéből. Az alkalmazkodás Atlasz-sárgolyóját ledobva pöröl az istenekkel, vastag Babeuf-hangon színészkedik a copfos és pattanásos publikumnak. Ahogy megyek tovább, halkul a lelkes magyarázat, s közelít felém a matematika pattogó, rövid szótagos rendje. A tanár néni kihirdeti a számok aznapi örök állását; az élet szöveges feladat, a megoldást kétszer alá kell húzni. Aztán szálkás csönd, mocorgás, vonalzósuhogás. Tovább. Jönnek a Pireneusok a mutatópálca hegyére tűzve, síkban kitapogatva; a sósavba mártott cink, a váltóáram, a becőke és a nyújtott ritmus. Mind egy-egy tanügyi gyöngyszem a folyosó fonalára tűzve.
Szerencsétlen csibészként, amikor már harmadszor rúgtak belém a pad alatt, és végre gyűjtöttem annyi bátorságot, hogy félfordulatból hátralegyintsek, s kiküldessem magam az osztályból, pont így róttam a métereket. Hangváriumok – jut eszembe hirtelen. Az osztályok zárt ládáiban zajok úszkálnak: tanári aranyhalak, bukott teknősök, stréber ráják és lassú rákok. Locsognak, csobbannak, eveznek. Aztán még pontosabbnak találom a rádiós hasonlatot: mint amikor az állomáskeresőt tekergetjük, s hol ez, hol az az adó dugja ki a fejét az éterben birkózó médiagubancból. Tárlatszerűen váltják egymást a hangok és a képek – dicsőségtábla: Oleg Kosevoj-tekintetű tanulógépek, kötélmászásból kegyelemötösre zárt matekzsenik, a tanácselnök unokája, szavalókórus („Bús düledékeiden, Husztnak romvára, megállék…”), tanulmányi oklevelek, fényképek egy fontos ünnepségről, „fiam, ezerszer megmondtam már”, faliújság, röhögés, plakát a fák és a madarak napjáról. Kockakő, fal, rézkilincs.
S akkor zárul egy áramkör, az automata egymáshoz préseli az érintkezőket, s a falakra telepített csengősor végigrobbantja az órák üvegfalát. A tanár levegő után kapkod, végakarataként föladja a házi feladatot, de már alig figyelnek rá, csapkodva csomagolnak, szalvétába csomagolt szendviccsel van tele a kezük vagy hideg húszforintosokkal, s nyomulnak a kijárat felé, fel-tar-tóz-tat-ha-tat-la-nul. Ez ám a farsang; a folyosó KRESZ nélküli autópálya, az iskolabüfé szeszmentes kocsma, a hetedikesek verik az ötödikeseket, a negyedikesek csúfolják a nyolcadikosokat, az egész ismert világ ordít, könyököl, gáncsol. Arányosan kicsinyített ámokfutók, verőlegények és pankrátorok öntik el az iskolát, és visító lánykák tapadnak az ügyeletes tanár köré. Tíz perc szünet. A felnőttek visszahúzódnak a nevelői szobába, ez az ő bunkeruk a támadás idejére. Kint vad bandák kínozzák a cölöphöz kötözött házirendet, a civilizáció végóráit parodizálják, míg a kormány cigarettafüstben és kávégőzben tárgyal. Oroszlán tanár bácsi visszabújik az egérbőrbe, szögletes reál tanár néni a Kiskegyedet böngészi; a nevelőtestület nagyobbik része a tanári szoba védelmet adó falai közé vonul vissza, míg néhány tagja próbál egyezségre jutni a lázadókkal. Fenyegetőzik, rikácsol vagy elbújik három jó tanulóval egy téglarakás mögé, s átbarátkozza az őrjöngés perceit. Tíz perc szünet. A lapuló, bumfordi bukdácsolóból bandavezér lesz, a nyafka habogóból bombanő, gazdagék láthatatlan közepeséből aranyifjú-másolat; az eminensek riadtan kószálnak vagy gazsulálnak a harcias törzsfőnököknek. Igazgató bácsi időnként félrehúzza az irodaablak függönyét, aztán iszonyodó arccal elfordul. Átfut rajta valami kellemetlen borzongás, hogy néhány kollégája most kint ügyel a viharban, kint harcol a fronton, a maradék tekintély lövészárkában. Vánszorog a percmutató, a zsivaj egyre nagyobb, befolyik a tanári szoba küszöbe alatt. Az ajtó elé kellene tolni a zongorát, a fénymásolót, az írásvetítőt. Dübörög a folyosó és az udvar, időnként felsír valaki, az ügyeletes megpróbál veszekedni, kicsi, ügyetlen nyakleveseket osztogat, harcol eltévedt bogárként a hangyabolyban. Senki sem sajnálja, mert másnap ő következik. Igazgató bácsi ugyanúgy félrehúzza a függönyt, szenvedő pillantást vet a számkivetettre, elborong kezdő tanárságának sziszifuszi igyekezetén, s látja, hogy a világ egyre kaotikusabb, egyre inkább az ösztönök vezérlik. Igazgató bácsi nem megy ki, feleslegesnek és megalázónak tartja, elrejtőzik, mint egy szakrális fejedelem, s hagyja, hogy vele fenyegetőzzenek a gyerekvésznek kitett, prófétai hatékonysággal őrjöngő pedagógusok. Tíz perc szünet. Sűrített világvége.
Majd, egyszer csak a teljes reménytelenség keserű fészkéből, a sötéten kavargó árból felszállnak a delfinek; ez a rekedt, szilánkos hang a becsöngetés. Ó, drága, lábatlan pókként a falakon lapuló csengő, te hülye operista, énekelj, még és még! A forradalom elbukott, az ügyeletesek összegyűjtik a sebesülteket, s zilált sorokban az újabb tanórák karámja felé terelik a bandát. Kinyílik a tanári szoba, az alkalmi bunker ajtaja, a kastély pincéiből előszivárognak az arisztokraták, hónuk alatt az osztálynapló, arcukon a negyvenöt perc tantárgyi konszolidáltsága. A jó tanulók magabiztossá válnak, már nem engedik előre a büfé Kishercegeit és a grund gladiátorait. Átszellemülnek, álluk megemelkedik, ajkuk elvékonyodik. Bumm – bezárulnak a kapuk, vége a tízpercnek.
Megint sétálhatnék a folyosó hosszán lökdösődés, taszigálás nélkül, figyelhetném a megszeppent duruzsolást, a tanári előéneklést, a tanok és zsugorított tudományok imamalmának langyos zsongását. Én inkább igazgató bácsira gondolok, aki most nem húzza félre a függönyt az ablakon, lerogy fekete műbőr foteljába, két ujja hegyével finoman masszírozza a halántékát, és vár. Kér kávét, igazgató kartárs? – nyitja rá az ajtót Manyika, aki mögött megpillantja a majdnem üres tanárit. Nem, már kettőt ittam – hárítja el az ötvenéves angyalt, s kimerészkedik, először a bunkerba, utána a folyosóra, egészen az udvarig. Kiles, hogy nem maradt-e ott véletlenül egy gyerek. Óvatosan a tér közepére merészkedik, ellazít és teleszívja a tüdejét híg tavaszi levegővel. Szabadnak és illetékesnek érzi magát. Telefon! – süvölt ki Manyika az udvar közepén napfürdőző igazgatójának. S már hallja is a távoli csengést, a szakaszos, sürgető jeladást. Bemenekül: picit csúszkál a kockakövön, az ajtófélfába kapaszkodva ér a célegyenesbe, végül a készülék mellé huppan. Távoli hang, üres, megnyugtató. Dolgozik. Negyed óra múlva nyugtalan lesz. Dobol az ujjaival. Hát persze! Kicsöngetés. Már kapaszkodik a fekete karfákba, amikor elindul az ismert, egyre közelgő morajlás. Tíz perc szünet. Tíz perc. Tíz. Már csak kilenc.