Politizál a hívő értelmiségi

Távol áll tőlem, hogy bárki hitét kétségbe vonjam, jogom sincs rá. De mindig gyanúsnak tartottam azt, ha valaki(k) a hit pajzsát előre tartva nyomult(ak). Hiszen a hit ajándék s nem érdem, s így a valóban hívő embert a gyümölcseiről ismerheti fel bárki – annak hivalkodása nélkül. De zavaró a hit feltűnő hangoztatása akkor is, ha a cégére alatt vonulóktól csak néha lehet ítéletes véleményeket hallani, míg máskor e hívők leginkább arról beszélnek, hogy az egyházak hallgassanak, s ne akarjanak „keresztény kurzust” csinálni azzal, hogy véleményüket elmondják. Szóval igen aggályos az, ha a „hívő értelmiségnek” ugyanúgy és ugyanolyan kettős mércéje van, mint a mai baloldali ellenzéki pártoknak. Különös az a hit, amely „előkelően” független tud lenni az egész evangéliumtól, míg másrészt függetlenül mindig azonosulni tud bizonyos politikai pártokkal, irányzatokkal.
A hívő értelmiségnek, ha valóban az, igen nehéz feladata van, hiszen az élet s főleg a közélet bonyolult kérdéseinek erkölcsileg hiteles megítélése szinte főfoglalkozású közéleti státust igényelne. Nem véletlen az tehát, ha a „nagykorú” kereszténység – még a hagyományaiban erős politikai-társadalmi „szabályozási” igényeket hordozó katolicizmus is! – ma már tartózkodóan viszonyul a napi politikai-hatalmi harcokhoz. A gyorsan változó érdekkonfliktusokban értelmetlen mindig állást foglalni, illetve az álláspontok többnyire világosak egy örök evangéliumi értékrend alapján a (valóban) hívő embereknek.
Különösen is problematikus bármiféle hivatalos egyházi vélemény olyan ideologikus kérdésekben, ahol a modern kiüresedett utópiák után támaszt kereső materialista értelmiség akar „politikailag korrekt” normákat saját „rezsiben” monopolizálni. Az isteni kijelentés kereszténységének az önistenítő emberek (üzletes) „normáival” értelmetlen volna azonosulnia, még akkor is, ha a „tételek” látszólag egybeesnek Jézus Krisztus evangéliumával. Itt valóban érvényes az, hogy ezek a normák nem újak, illetve ami új bennük, az nem jó. A keresztény hit régi örök üzenete ugyanis valóban egyetemes, minden emberre egyformán életadó és életvédő, míg a „progesszív”, hívő értelmiségiek ítélkezései a racionalizmusnak az élet bonyolult valóságával szembeni partikulárisan (rész szerint való) elitista uralmi igényeit fejezik ki csupán.
Nem az a kérdés tehát, hogy a hívő értelmiségieknek mennyiben van igaza egy konkrét ügyben, hanem az, hogy ők miért nem képesek minden és nem csak bizonyos ügyekben hívő álláspontot képviselni. Vajon miért nem tiltakoznak akkor is, ha – mondjuk – éppen a keresztény egyházakat vagy a magyar nemzetet éri méltatlan támadás, sérelem? Persze, ha azt látjuk, hogy a „hívő értelmiségiek” némelyike ezekben éppen hogy aktív, agresszív szerepet játszik, akkor már nem csodálkozunk a féloldalasságon. Csak hát a keresztény tanítás fontos eleme az, hogy nem kell előbb a mások szemében meglátni a szálkát, míg…
Egy hívő értelmiséginek, ha azonosul egy párttal vagy mozgalommal, nem hívőként kell harcolnia, hanem egyénként, politikusként, publicistaként stb. Egy hitelesen hívő értelmiségi nem gondolhatja azt, hogy az egyháznak egyik esetben politizálni kellene, míg más esetben hallgatnia. Ugyanis egy hívő értelmiséginek tudni kellene azt, hogy az egyház nem politikai, hanem üdvösségre szolgáló intézmény, még akkor is, ha vannak, mindig is voltak, méltatlan bár, de hivatalos/elhívott képviselői. Arról pedig végképpen nem az egyház tehet, hogy egyes politikai pártok, irányzatok Isten örök üzenetével szemben hirdetik a maguk mindig mulandó „megváltásaikat”.
Vagyis, egy hívő értelmiséginek természetesnek kellene tartania azt, hogy az egyházat nem szabad, s tulajdonképpen nem lehet(ne) – visszaélés, vagyis bűn nélkül – alárendelnie ideiglenes jelszavaknak, kétes gondolatoknak és divatoknak. Bár az egyház szolgáló intézmény, de kiszolgálóvá és szolgáltatóvá degradálása – érdekes módon – mindig azoknak jut eszükbe, akik verbálisan a szabadság és a pluralizmus igéit hirdetik. Ha az egyház nem szolgál nekik, akkor – sajátos logikai bukfenccel – szerintük másoknak szolgál, s vesszen el. Érdekes az, hogy egy hívő értelmiséginek nem jut eszébe az, hogy az egyház elsősorban Urát, Jézus Krisztust is szolgálhatja.
Nem kevésbé érdekes az, hogy a hívő értelmiségiek – akik egyébként élharcosai az egyéniségnek és korlátlan jogainak – milyen egyszerűen a kollektív bűnben, a „rasszizmus” egyetemes és nyilvánvaló fertőzöttségében marasztalják el a református egyházat, de tulajdonképpen a katolikus és evangélikus közösséget is – csak ott ez nem olyan nyilvánvaló, véleményük szerint. A kereszténység szerint a bűn egyéni, s Jézus Krisztus minket, egyéneket váltott meg. Ezért viszont nem egészen lesz érthető a hívő értelmiségiek háborgása, ha valaki őket egyetemlegesen bolsevista-kommunista mételyezettséggel fogja vádolni. Pedig nyilvánvalóan vannak ott olyanok…
Hogy mekkora arrogancia rejtezik a hívő értelmiségiek levelében, arra szép példa az, hogy ők személyesen akarják megmondani azt, mi legyen a hittankönyvekben. Ezt talán még az egykori nyíltan elvtársak sem nagyon akarták. Jó lenne egy s több hívő értelmiséginek szerényebbnek és alázatosabbnak lenni. S a hívő értelmiségieknek nem kellene prejudikálni sem. A bíróságok – az egyházi és a világi is – ítélni fognak, nyilván a törvényeknek megfelelően egy adott konkrét ügyben. A sokuknál minden bizonnyal ható saját „népítéletes” múltat nem ártana elfeledni, annál is inkább, mivel a túlméretezett rasszizmusvád – ami egyébként, úgy tűnik, jó megélhetési téma – visszaüthet, amit e sorok írója nem kívánna.
Nagy kár persze, ha a hívő értelmiségiek elveszítik józan ítélőképességüket, s mindent egy lapra téve a mai ellenzék győzelmét akarják. Úgy tűnik, mintha az 1994-es, kicsit primitív szocialista „hívő tagozat” éledne itt újra – értelmiségi mezben –, nem túl színvonalas balekvadászatot rendezve azok között, akiknél négy évtized agymosásának következményei még mindig nem múltak el.
E sorok írója nem lát semmiféle különbséget nemzeti radikálisok vagy (szociálliberális) „hívő értelmiségiek” között akkor, amikor a kereszténységet saját politikai céljaik elé vagy mögé óhajtják befogni. Mindegyikük tévedésben leledzik a keresztény hit s Jézus Krisztus lényegét illetően, ugyanis az mérhetetlenül több, mint holmi valós vagy vélt „rasszizmus” körüli hatalmi célú csetepaté. Ebben az elszomorító ügyben csak egy mozzanat vigasztaló: úgy látszik, mindkét tévelygés érzi azt az erőt és jövőt alakító jelentőséget, ami a hitben és az egyházban van, s ezért fontosnak véli s akarja, hogy az őt erősítse. A szuverén Isten kijelentésében hívő nép zöme azonban – reméljük – bölcsen az ige útmutatását és mércéjét fogja követni, s akkor talán még a hívő értelmiségiek is megtérnek idővel a napi pártpolitika hamis hadi ösvényeiről.