Rákos-patak, Vizafogó volt vadregényes világa

KOPOGTATÓ

Régi, megsárgult feljegyzések gyakran emlegetik a vadregényes Rákos-patakot, mely a Gödöllőtől északra eső Margita-hegy tövében ered és 42 kilométer hosszan kanyarog forrásától a torkolatáig. Pécel felől éri el a fővárost és a Vizafogónál csobban bele az öreg Dunába. Nevét már a XII. századi fóliákban megtaláljuk.
Aki ma elbarangol a partjain, aligha fogja vadregényesnek találni ezt a betonfalak közé zárt, mérnöki ténykedés következtében „kiegyenesített” patakot. Hajdan pedig, ahogy a neve is mutatja, rákokat teremtek a hullámai, olyannyira, hogy a Margitsziget domonkos – korabeli magyar nevén: dömés – szerzetesei innen kapták „rákellátmányukat”. De nemcsak rákot termett a patak, hanem – miként a partja közelében található utcanevek mutatják – élt itt szép számmal vadruca meg túzok, csér, rétihéja meg sas is. És híres-hírhedt vadja volt a környéknek az utóbbi évtizedekben kiveszett rákosi vipera is. Ez az állat sok galibát okozott a tudósoknak a Rákosi-korban, hiszen a hivatalos neve „félreértésekre” adott okot – át kellett keresztelni „rákosréti viperává”. A patak történelmi nevezetességű mezején az 1505-ös országgyűlés kimondta: a magyar trónra idegen uralkodó nem ülhet. A szép és nemes szándék későbbi sorsa ismeretes. Ugyanitt gyülekeztek egy kurta évtizeddel később Dózsa György baljós keresztesei.
Nem is olyan régen még nem betonházak és gyárak, hanem ligetek, erdők és szántóföldek tarkították a vidéket. Romantikus kiránduló- meg halász-vadász helyek, ahogy azt a közeli Páskomliget, Nádastó, Nyírpalota és Erdőkerülő, meg más hasonló utca – és dűlőnevek tanúsítják: Aranykút, Káka és Gázló, Rákfogó, Keszeg meg Borz, Kopolya és Méhész. A kopolya ma már elfelejtett szavunk: időnként kiszáradó nádas tavacskát jelent.
A Rákos-patak, mint köztudomású, a Vizafogónál éri el a Dunát. Ez a lakótelepek lepte környék sem árulja el, hogy milyen vadregényes volt valaha. Itt folytak a messze földön nevezetes vizahalászatok. Mert nemcsak a Tisza, a Duna is híres volt halbőségéről, és szép számmal élt itt a halak királya, az öreg folyóból mára eltűnt tokféle óriás, a viza is.
A tudós Zolnay László így idézi fel a hajdani halászatok festői képét: „A vizafogás kollektív munka volt: sok halásznak, halászbokornak jól megszervezett együttes munkáját tette szükségessé. 1412-ben Zsigmond király több külföldi vendégével együtt szemlélte meg a vizafogást. A halászok vasvégű facölöpökkel elgátolták, valósággal kalodába verték a Dunát. Ez volt a vejsze. Az erősen összeácsol, s a fenék fövenyébe vert kettős cölöpsor alsó kapuját megnyitották, s ebbe az óriási csapdába terelték a mindig az ár ellen úszó halakat. Sípszóval, dobbal, víg kurjongatással, később ágyúk durrogtatásával terelték a kettős cölöpsor vesztőhelyére a vizákat. Amikor a folyam góliátjai már egymás hegyén-hátán hemzsegtek, hirtelen lezárták a cölöpsor alsó kapuját, s megkezdődött a vizák lemészárlása. Csónakokról szigonynyal, doronggal űzték a part felé a hatalmas halakat. Sokat úgy ejtettek el, hogy kopoltyújukon láncot vontak át, s a láncot a parti fák törzséhez kötötték. Zsigmond látogatásakor 26 óriásvizát és 6000 kisebb tokot zsákmányoltak a halászok. Feljegyezték, hogy a haláltusájukat vívó hal-óriások furcsa, elnyújtott bőgést hallattak. Hangjukról s széles koponyájukról ragadt rájuk a víziborjú elnevezés…”
Természetvédők nemrég elhatározták, hogy megpróbálják a szerencsétlenül „lebetonozott” Rákos-patakot újra élő vízzé varázsolni. A terv azonban a mai napig sajnos terv maradt.