Régi cégérek: vörös sün, két mór, tigris, rézbagoly

Ma már múzeumok féltett kincsei azok az ódon és hajdan mindennapi cégérek, melyek egy-egy üzletet, csapszéket, patikát, vendégfogadót jeleztek: a veres sün, az aranyszarvas, a zöld papagáj meg a rézbagoly. Egyik-másikról utcát is elneveztek. Többek között a két mórról, az öt pacsirtáról, a fehér hajóról meg az aranykézről. Néhány maradt csak közismert és manapság is használatos közülük: a borbélytányér, az antikváriumok bejárata felett ékeskedő bagoly, meg a patikák kunkorgó kígyója.
A cégér hajdan reklám volt, de annál sokkal több is. Nemcsak arra hívta fel a csellengő figyelmét, hogy itt ilyen vagy olyan üzlet található, de annak hitelét is tanúsította. Cégért ugyanis csak az tehetett ki, aki tagja volt az illető céhnek. Aki tehát letette a mestervizsgát, és felkészültségét ezáltal maga a közösség garantálta. Másrészt neki is illett magas színvonalon végeznie munkáját, nehogy szégyent hozzon a „tisztes iparra”.
Fából vagy fémből készültek kezdetben a cégérek. Voltak aztán kőbe domborítottak (és tarkára kifestettek) is, melyek a ház falán vagy a kapu zárókövén hirdették, hogy itt kézművesek dolgoznak. Egy-egy öreg házon, megkopva és alig észrevehetően, ma is láthatók a kőművesek vakolókanalának, a tímárok vödrének, a kőfaragók mérővesszejének, a kádárok vagy épp a serfőzők hordójának nyomai.
Egy francia historikus tízféle eredetet tulajdonít a cégéreknek. Szerinte azok lehetnek: vallási természetűek (angyal, bárány, nap, három király), hazafias jellegűek (sas, korona), heraldikusak (rózsa, griff, oroszlán), vadászati tárgyúak (szarvas, medve, róka), a lovas világgal kapcsolatosak (lovag, kocsi, csikó), költői jellegűek (hárs, hattyú, zöld ág), a közlekedésre emlékeztetők (kerék), az ivás lehetőségére figyelmeztetők (kancsó, kupa, hordó, kehely), egzotikumokkal meghökkentők (vadember, szerecsen) és végül egy-egy mesterség jelképeit hordozók.
Pest-Budán a török uralom alóli felszabadulás, tehát 1686 után terjedt el a cégérek használata, jórészt nyugati mintára. Bécsi, illetve más nyugat-európai példa nyomán vált közismertté Budán a Vörös Sün vendéglő, de a Fehér Ló, a Fekete Medve, a Mókus, a Vörös Fenyő és a Barna Oroszlán, hasonlóképp a pesti Fehér Farkas, Csiga, Magyar Király, Fehér Hajó, Tigris meg a Paradicsom vendégfogadókhoz.
A reformkorig főként csak a fővárosban találhatók, később már országszerte rohamosan terjednek a „cégéres” fogadók és kocsmák. Leggyakoribbak, tehát legdivatosabbak: az angyal, az arany meg a fehér bárány, a magyar korona meg a ló, főként a fehér. De sok a bika, az ökör, piros, fehér és arany színváltozatban. Az oroszlán többnyire arany, néha fekete, ahogy a sas is e két szín valamelyikében pompázik. Akadnak azonban országszerte „eredeti” cégérek is, Cinkotán a „Nagy itce”, Debrecenben a Koplaló(!), Egerben a Rontó Pál, Sopronban a Rókalyuk, Keszthelyen az Amazon, Temesváron pedig a Hét Sváb.
A kiegyezés kora hozta el a hangulatos cégérek idejének elmúltát. Sorra tűntek el a patinás, kis fogadók, helyettük hatalmas szállók és vendéglők tűntek fel, a Bristol, az Orient, a Hungária, a Palace, a Royal meg az Astoria. A pesti példa aztán vidékre is átterjedt, ott is sorra születtek a Royalok, Grand Hotelek, Pannoniák és Hungáriák.
Mára a cégérek használata – kevés kivételtől eltekintve – elfelejtődött. A legtöbb csapszéknek, fogadónak, üzletnek neve sincsen. Pedig egy találó cégér mindennél jobb reklám. És bár a szólás szerint jó bornak nem kell cégér, azért nem árt, ha van.