Salak, sóder, cement

Borsod-Abaúj-Zemplén, valamint Heves megye több mint nyolcvan településén mintegy 850 lakóépület tulajdonosa épített magának a nyolcvanas években házat az Ózdi Kohászati Művek Siemens–Martin kemencéinek melléktermékéből, a martinsalakból. Mint később kiderült, az anyag építkezésre alkalmatlan. Emiatt az idő múlásával a lakóházak szerkezeti elemei károsodtak, az alapok megnyíltak, a nyílászárók befeszültek.

Az egyszerű, dolgos emberek először nem a polgármesterhez futottak, hanem – a szegény ember vízzel főz szólás igazságát példázva – maguk láttak hozzá az elvarázsolt, számukra kastélynak tűnő házikók megjavításához. Az első repedések megjelenése után azokat cementtel, egyes esetekben tapétával próbálták meg lefedni. A valós okra nem is gondoltak, s lelkiismeretüket azzal nyugtatták, hogy a több generáció verejtékével felépített kuckójuk csak azért kezd düledezni, mert biztos mozog az alap. A hónapok múlásával párhuzamosan a repedések is egyre nagyobbak és ijesztőbbek lettek. A lakók a kályha duruzsolása helyett a szél fütyülését voltak kénytelenek hallgatni, miközben a hálózsákok nem egy hosszú bakonyi túra alkalmával, hanem bizony a hidegebb estéken kerültek elő.
Az önhibájukon kívül bajba jutott emberek ezt követően már fűhöz-fához fordultak. Mindhiába. A problémájukat vagy meg sem hallgatták, vagy busa tekintettel azt válaszolták nekik: sajnos az Ózdi Kohászati Művek salakfeldolgozó üzeme 1996-ban megszűnt, úgyhogy az ügynek nincs felelőse. Végül is ők a hibásak, miért hitték el, hogy azok az engedélyek, amelyeket a Kádár-rendszer kormánya idején adtak ki, hitelesek. Tévedtek.
A hátrányos helyzetű régiók szerencsétlen embereit továbbra sem hallgatta meg senki. Legalábbis egészen az 1998-as választásokig. Azt követően ennek az ügynek is lett gazdája. A „szociálisan érzéketlen” Orbán-kormány ismét egy olyan kérdéssel kezdett el foglalkozni, amely a választásokon csak minimális szavazatot hozhat a Fidesznek. Miközben a helyzet rendezése a baloldalt sem döntéshozó helyzetében, 1994–98 között, sem azóta nem érdekli. Salak helyett ők inkább a „sóderükkel” vannak elfoglalva.
A kormány a salakos házak problémájának felszámolásával Horváth László képviselőt bízta meg. Az ő véleménye szerint, amennyiben a kérdéssel a Horn-kormány is foglalkozott volna, akkor ma nem kellene milliárdokat költeni a probléma rendezésére. A felelősség az előző négy évben az egyéni képviselőket, a politikusokat és közéleti személyeket is nagymértékben terheli. Talán Sós Tamás, a Heves Megyei Közgyűlés szocialista elnöke, aki mellesleg az MSZP megyei elnöke is, többet tehetne a probléma felszámolása érdekében. Például azokon a napokon, amikor nem a Heves Megyei Hírlap címoldalán díszeleg fotókon mint nemzetmegmentő régióbálvány. De miért is tenné? Azzal kilógna a sorból, inkább a sódert lapátolja.
A salakos házak kapcsán nemrég megjelent a Heves Megyei Hírlapban egy írás Kié az érdem? címmel. A publicisztika elején még azt hiheti a gyanútlan olvasó, hogy a „független” baloldali lap elismeri az érdemeket, ugyanis a szerző emígyen fogalmaz: „Tény, hogy az elmúlt évben végre jelentős fordulat állt be az ügyben.” Ám a dicséret nem sokáig tart. Az írás szerint a helyhatósági vezetők az újjáépítés hivatalos kezdete óta nem nyilatkozhatnak a sajtónak. A szerző felteszi a kérdést: vajon miért? Majd a választ is megadja: feltehetően azért, mert nap mint nap szembesülnek a szervezetlenséggel, s a gördülékeny munkát lépten-nyomon megállító újabb akadályokkal. Azt írja: nem nyilatkozhatnak! A szerző azonban elgondolkodhatna azon, hogy a lakosság érdekét képviselő polgármesterek talán azért nem beszélnek, mert amikor a dolgok a rendes kerékvágásban mennek, akkor nincs miről.
Barta Katalin oknyomozóként „világít rá” arra a tényre, hogy a feladatot költségvetési forrásból oldják meg. Csakhogy az előző ciklusnak is volt büdzséje, amiből ezeket a problémákat (is) meg lehetett volna oldani. Dicséretes, hogy a publicisztika szerzője vette a fáradságot és végigjárta a helyszíneket. Eközben csodálkozással vette észre, hogy a helyreállítás területén elhelyezett táblákon nem kevesebb áll, mint hogy a kormányhatározat értelmében az adott községben martinsalakból épült házak helyreállítása folyik, s ennek kormánybiztosa Horváth László. A szerző véleménye szerint ez egy újabb fideszes kampányfogás. Arra nem is gondol, hogy az elkeseredett embereket tájékoztatják, mert az ügynek végre van felelőse, sőt lesz megoldása is. Vannak, akik a képviselő ténykedését salakügyben politikai PR-fogásnak tartják. Ám, hogy ki folytat kampányt és politikai PR-t, azt talán jól mutatja, hogy a publicista testvére éppen a szocialista Sós Tamás kampány- és kabinetfőnöke. A kör bezárult, a sajtó elfogulatlan.
Egyébként is, ha politikai PR-ról beszélünk, akkor a képviselő a „sikertörténet mellett” miért vágott bele egy nehéz küzdelembe, a cementprivatizáció ügyébe? A multinacionális vállalatoknak – mondhatni – fejjel ment neki. Vizsgálódásai során olyan információk láttak napvilágot, melyektől a fejlett országok jogászai, gazdasági szakemberei és etikusai világgá mennének.
Sajnálatos, de vannak, akik azt gondolják, dollármillióik mögül Magyarországon akármit megtehetnek. Részben igazuk van: egyfelől az előző két ciklusban a magyar munkaerő és tőke csak halvány, a retorika szintjén megjelenő védelemben részesült. Másfelől az egykoron hatalmon lévők a vér nélküli forradalom alatt jelentős vagyonokat játszottak át bagatell összegekért a nyugati befektetőknek. Hála istennek, akkor vér valóban nem folyt. Azt most izzadjuk…