Tollhegyen

Remek emberek élnek errefelé, Mátyásföldön, a múltkor beszéltem is az egyikkel, mi itt csak Pilóta Karcsinak hívjuk, borzasztóan rendes férfi, lehet úgy negyvenéves.
Attól pilóta ez a Karcsi, hogy a szakmája folytán örökké odafent van a felhők felett, főállású kapitány, valami nagyobb Boeinget röptet a levegőben, elmegy szombaton este Kairóba, vasárnap délig senki nem látja, de mikor végre hazajön, akkor sem játssza meg az odafönt röpködő kapitányt, nem hőzöng, nem affektál, még csak célzásokat sem tesz, hogy mit akarunk mi itt a Föld felszínén, amikor ő úgy megy egyik felhőből bele a másikba, hogy még csak indexet sem használ.
Pilóta Karcsi a leszállás után ahogyan van, odaáll a szomszéd kerítése mellé (a kisboltba, a szódás Sanyihoz, a skodás Józsihoz stb.), és már illeszkedik is bele a közegbe, ahonnét voltaképpen el sem ment sohasem, merthogy ő a Pilóta Karcsi. Marad a földfelszínen.
Különös ember ez a Karcsi. Vannak itt a környéken kevésbé magas röptű emberek is, akik viszont ismeretlen okból állandóan odafönt érzik magukat, zümmög bennük a magassági mámor, tekintetükben fölény, levegőnek néznek mindent.
Nemrég beszéltem ezzel a Pilóta Karcsival, felvitt a fellegekbe – nem a Boeinggal. Volt itt szó hazáról, Istenről, irodalomról, családról, arról, hogy odafentről rálátás nyílik a nagyvilágra, meg a lüktetéseket is jobban látni, mint innét, talajszintről.
Persze mondtam az érveket én is, de be kellett látnom, aki igazán ismerni akarja a világot, az felülről nézi, repülőjegyet vált. Vagy ha arra nem futja, felülemelkedik ezen a lüktető, fortyogó, randa világon, ahová születtünk, s ahol élnünk, halnunk kell.