A klíma a kedvező döntésnek kedvez: a világgazdaságban jelentkező depresszív jelek közepette egyetlen állam sem vállalja fel, hogy tengelyt akasszon a Dohában ma kezdődő ötnapos miniszteri konferencián. A tavalyi tízről erre az évre két százalék körülire apadt a világkereskedelem növekedési rátája; a statisztikák majdhogynem megegyeznek az 1929 és 1933 közöttiekkel, akkor a fejlett hatalmak bezárták piacaikat az importtermékek előtt. Szinte biztosra vehető, hogy a WTO 142 tagállama nem sétál be egy már jól ismert csapdába.
A helyszín
Hivatalos jelentés ugyan nem érkezett, de mérget vehetünk rá, hogy ma lehorgonyoz néhány jól felfegyverzett amerikai csatahajó a Rahan-fok és Khawr magasságában, Katar állam északi és déli csücskénél, egy kisebb flotta hermetikusan lezárja a Perzsa-öböl egyetlen bejáratát, a Hormuzi-szorost. A légteret a térségben állomásozó amerikai vadászgépek biztosítják. A 11 437 négyzetkilométeres szárazföldön, azaz Katarban pedig a monarchák gondoskodnak a hét végén az országba érkező 142 gazdaságdiplomáciai testület majd négyezer tagjának biztonságáról. Elmarad a harsány tüntetők macskazenéje a WTO minisztereinek idei találkozóján: az országba csak azok léphetnek be, akik vízumot kapnak, vízum pedig csak azoknak a személyeknek jár november 9. és 13. között, akiket a WTO tagállamainak kormányai delegálnak az értekezletre. Dohából nem lesz Seattle. Legalábbis ami a külsőségeket illeti. Épen maradnak a kirakatok. A valódi tét nyilván a tartalmi része a miniszterek randevújának: rászánják-e magukat egy újabb tárgyalási fordulóra, azaz a világkereskedelem további liberalizációjára?
A menü elkészült
Stewart Harbinson összeállította a dohai étlapot. A WTO közgyűlésének soros elnöke igyekezett harmonikusan ötvözni minden egyes tag ízlésvilágát, ami nem lehetett könnyű feladat. Hiszen ahány ország, majd ugyanannyi igény: a WTO-t megosztja az Európai Unió és az Egyesült Államok ellentéte, nem is törésvonal, de mély szakadék tátong a fejlett és a fejlődő országcsoportok érdekei között, élesen különböznek az egyes agrárexportőr államok nézetei. Ezzel együtt úgy tűnik, hogy a hong-kongi gazdaságdiplomata által megfogalmazott 8-9 oldalas nyilatkozat kellő alap a konszenzushoz.
A WTO látványosan igyekszik elkerülni az 1999-es, seattle-i fiaskót, amelynek egyik oka az volt, hogy nem készítették elő megfelelő módon az értekezletet. A kötőszavakon is órákon át vitatkozó delegációk elé negyvenoldalas közös deklarációtervezet került, ami már önmagában is előrevetítette, hogy nem három nap, de egy hónap sem lenne elegendő a végleges forma egységes megszövegezéséhez.
Emellett pedig további akadálya volt a kompromisszumnak az is, hogy az USA és az Európai Unió kereskedelmi adminisztrációja gyakorlatilag nem tárgyalt egymással, miként az is a kudarc okának tudható be, hogy Bill Clinton akkori elnököt szemlátomást jobban izgatták a választási kampány, mint a világkereskedelem ügyes-bajos dolgai. Fokozta továbbá a feszültséget, hogy az USA a végletekig leszűkítette volna egy újabb tárgyalási forduló témáját, gyakorlatilag csak az agrárkereskedelem további liberalizációjáról kívánt érdemben értekezni. Csakhogy ez az étlap túlságosan szegényesnek bizonyult, számos más ország nem talált ízlésének (érdekeinek) megfelelő választékot, ezért semmi értelmét nem látták egy újabb tárgyalási forduló megindításának. Természetesen az Európai Unió sem bizonyult teljesen feddhetetlennek, az USA-val ellentétben olyan bőséges választék mellett szállt síkra, amely legalább egy évtizedes munkát adott volna a WTO tárgyalódelegációinak.
Kulcsszerepet játszanak a fejlődő államok is, élükön Indiával és Pakisztánnal, kormányaik addig hallani sem akartak egy újabb tárgyalási forduló elindításáról, amíg felül nem vizsgálják a korábbi (az első), 1986-os uruguayi „WTO-randy” határozatait. A fejlődő országoknak ugyanis az a határozott álláspontja, hogy a fejlettek nem tettek maradéktalanul eleget az uruguayi határozatoknak, s egyáltalán, eddig csak hátrányuk származott a piacnyitásból, előnyük alig.
Most annyival másabb a helyzet, mint 1999-ben volt, hogy az EU és az USA a nyár folyamán folyamatosan egyeztettek, s a jelek szerint sikerült megállapodásra jutniuk arról, hogy milyen témák szerepeljenek egy újabb tárgyalási fordulóban. A két nagyhatalom kompromisszumkészsége óhatatlanul kihat a WTO egészére, s okulnak a pozitív példából a világszervezet más vitázó államai is, Japán, Ausztrália, valamint a fejlődő országok.
Eszik? Nem eszik?
Az USA és az EU közeledett egymáshoz, és amint az az előbbiekből kiderül, a „dezertőr” fejlődő országokat is leszerelték néhány célbairányzott ígérettel. Azzal például, hogy a fejlettek külön megállapodásban rögzítik: hajlandók tárgyalásokba bocsátkozni a fejlődőkkel az uruguayi forduló eredményeit illetően, ugyanakkor arra is tettek ígéretet, hogy felülvizsgálják a korábbi határozatok végrehajtását, s még kisebb – szigorúan technikai és nem tartalmi – módosításokra is kaphatók lesznek. A jelek szerint ennyi előleg elegendő ahhoz, hogy a fejlődő államok „beadják derekukat”, s hozzájáruljanak egy újabb tárgyalási forduló elindításához.
Alapvetően két kérdéskör határozza majd meg a miniszteri találkozó sikerét vagy kudarcát. Az agrárkereskedelem reformja, valamint a szolgáltatások kereskedelmének további liberalizációja: ha ezek valamelyikében nem jutnak dűlőre az érintett tagállamok, úgy gyakorlatilag búcsút lehet inteni az újabb tárgyalási fordulónak, de a WTO maga is a tetszhalál állapotába kerülhet, mint súlytalan, működésképtelen tömörülés.
Az agrárkereskedelem reformját voltaképpen három tényező határozza meg. Az exporttámogatások számottevő csökkentése, a belső támogatások megszüntetése, illetve a piacok fokozatos megnyitása, ami a gyakorlatban vámcsökkentést, illetve a kedvezményes vámmal szállítható termékek mennyiségének, kvótájának emelését jelenti. Az első tényezőtől a fejlődő államok óvakodnak, azt gyanítják ugyanis, hogy a kezdeményezés az exporttámogatások teljes felszámolásának előzménye, amit – az egyes államok jelenleg ismert álláspontja szerint – nem igazán hajlandók elfogadni. A második kérdéskört, a belső támogatások mérséklésére vonatkozó kezdeményezést az EU, s az EU-állásponttal szinte azonos elveket valló magyar kereskedelmi adminisztráció fogadja némi szkepszissel. Az unió és Magyarország ugyanis azt az álláspontot képviseli, hogy az agrárgazdaságnak biztosított belső támogatások nem minden esetben piaci természetűek. Ezek eredője éppúgy lehet szociális, mint társadalmi jellegű juttatás, tehát a piaci, kereskedelmi jellegtől független dotációk. A magyar álláspont különösen annak ismeretében meggyőző, hogy Magyarország egy komoly, öt évre visszatekintő szubvenciómérséklési időszakot tudhat maga mögött, amely a tavalyi évben zárult.
Neuralgikus pontja lesz a tárgyalásoknak a szellemi tulajdon védelmére vonatkozó szabályozás is. A viták gyújtópontja a gyógyszerbiznisz, amelyben a két óriás-exportőr, az Egyesült Államok és Svájc állnak szemben a fejlődő országokkal. Ott, ahol a közegészségügy alulfejlettsége miatt milliók szenvednek valamilyen betegségben, a kormányok elfogadhatatlannak tartják, hogy szabadalmi jogok miatt ne jussanak az emberek létfontosságú gyógyszerekhez. A két nagy gyógyszerexportőr viszont ennél fontosabbnak tartja a szabadalmi jogokat. Az unió és Magyarország egyébként a kompromisszum felé hajlik. Balás Péter, a hazai tárgyalódelegációt vezető helyettes államtitkár a magyar álláspontot úgy foglalta össze: „a konszernek érdeke nem előbbrevaló az emberéletnél.”
Dohában terítékre kerülhet még néhány olyan napirendi javaslat is, amelyek legtöbbjét főként az Európai Unió szorgalmazza. Ilyen a beruházások nemzetközi szabályozása, a globális versenynormák megalkotásának kérdése, a kormányzati beszerzések átláthatóságának megteremtése, valamint jó pár, olyan technikai jellegű szabályozás módosítása, amely egyszerűbbé tenné az országok közötti kereskedelmet.
Visszaköszön a múlt
Magyar gazdaságdiplomatáknak egyöntetű véleménye, hogy a világban tapasztalható általános gazdasági lanyhulás a megegyezésnek kedvez. Lapunknak úgy fogalmazott a delegáció egyik tagja, hogy ebben a helyzetben még a bennszülötteknek is be kell látniuk, hogy a külső piacokhoz való hozzáférés nélkül nem boldogulhatnak. Tehát ha felerősödnek a protekcionista védintézkedések, amelyek a rossz gazdasági viszonyok közepette már-már automatikusan bekövetkeznek, az erőtlen belső piacokkal rendelkező országok „lehúzhatják” a redőnyt. Berendezkedhetnek egy az 1929 és ’33 közötti világválság idején tapasztalt agóniára.
Noha a 72 évvel ezelőtti, ’29-es válság bekövetkezését egy tőkepiaci krachtól számítják, mikor is egy eladási hullám révén (1929. október 24-én) az USA-ban semmivé foszlottak a részvényárak, a pénzpiacok hamar „magukhoz” tértek, de a termékárak tartósan alacsonyak maradtak. Az induló év, tehát ’29-hez mérten 1931 első negyedévében kétharmadára esett a világkereskedelem értékének szintje, hasonló eredményt okozva ezzel az iparban, a foglalkoztatásban és az egy főre eső jövedelemszintben. Az egyes kormányok önkényesen hozták meg döntéseiket, a leglényegesebbek az aranyvaluták felfüggesztése, illetve az importvámok és -kvóták kivetése volt, azaz a piacok teljes elzárása az importcikkek elől. Az intézkedések hátrányát egyetlen kormány sem vizsgálta, de azt sem, hogy saját gazdaságukban milyen eredményekkel jár más államok retorziós, azaz viszontintézkedése. A protekcionizmus végül teljes káoszba torkollt. Ilyen előzmények után tett kísérletet 1932-ben a Népszövetség, hogy rendezzék Lousanne-ban az áldatlan állapotokat – eredménytelenül. Az akkori amerikai elnökjelölteket, Hoovert és Rooseveltet (akárcsak Bill Clintont 1999-ben Seattle-ben) jobban érdekelték a választási hadjárat teendői, mint a világválság terhei. Győzelme után Roosevelt, a második (ezúttal a pénzügyi világkonferencia által 1933-ban Londonba összehívott) rendezési kísérletét sem vette túlságosan komolyan, mondván, hogy elsősorban az USA gazdaságáért felelős. A delegátusok végül – belátva a teljes kudarcot (éppúgy, mint Seattle-ben) – berekesztették a konferenciát.
A fejlett államok bíznak abban, hogy a WTO nem sétál bele egy, a múltból már jól ismert csapdahelyzetbe. Az újabb tárgyalási forduló, s annak révén a globális piactér szabályainak egyszerűsítése, a kereskedelem liberalizációja egy felmérés szerint olyan „lökést” adna a világgazdaságnak, mintha egy újabb, Kanadával azonos gazdasági potenciállal rendelkező állam lépne be a világkereskedelembe.
Ennek előnyei, s kisebb mértékű hátrányai nyilván csak évek múlva jelentkeznének. A tárgyalási fordulót 1,5-2 éves időtartamra tervezik (az uruguayi forduló nyolc évig tartott), ezen idő alatt kell megalkotni egy több mint hatszáz oldalas szerződésköteget, amelyet mind a 142, azaz a dohai tanácskozás után már 143 tagállam (Kína ugyanis itt nyeri el tagságát) legfőbb döntéshozó testületének is ratifikálnia kell.
Martonyi távol lesz Dohától. Martonyi János külügyminiszter távollétében Balás Péter külgazdaságért felelős helyettes államtitkár, a magyar WTO-misszió vezetői pozíciójának várományosa vezeti a magyar tárgyalódelegációt. A külügyminiszter azért nem tud részt venni a konferencián, mert holnap New Yorkba utazik, az ENSZ szeptemberről elhalasztott közgyűlésére. A magyar tárgyalódelegációnak többek között tagja még Éder Tamás, a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium államtitkára, illetve Major István, Magyarország jelenlegi WTO-nagykövete.
US Open
Sinnert letaszították a trónról, Alcaraz a US Open bajnoka és az új világelső
