XXI. századi skolasztika

A filozófiai csata ősrégi, de 700 évvel ezelőtt az angol franciskánus, William of Occam vezette a végső összecsapást, amellyel azt hitte, lezárta a háborút. Ez utóbbi persze folytatódott, és ma is dúl. Arról van szó, akkor és most, hogy vajon léteznek-e megismerésünk számára fogalmi tárgyak, amelyek nem egyediek, hanem elvont és „kollektív” tárgyak, mint barátság, közösség, szimbólum, nemzet. Ezek létezését már Szókratész is tanította, szemben a szofistákkal, akik kizártak minden mást, mint az egyedet, egyénit. Ők voltak a „nominalisták”, szemben a „realistákkal”.

Mikor azt mondjuk „nemzet”, ismerni vélünk egy kollektív valóságot és annak tulajdonságait, történelmét, célkitűzéseit, szimbolikáját, a hozzá fűződő érzelmeket – és ez az ismeret nem von le semmit a tárgy (nemzet stb.) konkrétságából. Csak másképpen konkrét, mintha azt mondom, hogy Szókratész; de Szókratészt sem jelölhetem meg anélkül, hogy őt az „emberiség” fogalmába sorolnám be.
Manapság „nominalista” korban élünk, hiszen elődeink úgy fogalmazták meg a tudományt, hogy kizárták a fogalmiságot az egyéni javára. Még ma is ebben az „egyediségben” gondolkodik a vezető társadalmi réteg. Így mikor túlmegyünk a szón magán (a középkorban flatus vocisnak nevezték ezt Occam követői), a jelenlegi intellektualizált köztudat elveti a realizmus gazdagságát, és visszaparancsol a szűken fogalmazott tudomány „precizitásához”.
Ezért van rossz sajtója az univerzáliáknak, vagyis a nemzetnek. Nincs nemzet, mondta például Karl Marx, csak társadalmi osztályok vannak, és azokat is csak egyvalami jellemzi, az érdek. Nincs nemzet, állítják a balliberálisok, csak alantas sors van a kollektivitás egy részének, és ezen azonnal javítani kell. Nincs szent, mondta Jean-Paul Sartre, a társadalmi elit kinevezi egy tagját, és annak lemondását a földi javakról állítja példaképül a nyomorgók elé. A módszer tehát a dolgok redukálása mindaddig, míg meg nem jelenik a „lényeg”. Persze ezt is lehet redukálni, ad infinitum, de csak a tudományos dialektika segítségével. A dialektika így a végső (?) tudomány, és fő megnyilvánulása az osztályharc. És így tovább és így tovább.
Tény, hogy a XX. század ennek jegyében zajlott le. Ennek ellenére a nemzet (hiszen róla van szó ezekben a sorokban) fel-felbukkan, egészen „tudománytalanul”, és követeli a szót és főként a tettet: mert a XX. század nem csupán az osztályharc ideje, a nemzeti felkelések ideje is, amelyekben az osztályok egybeforrnak, új nemzetiségek követelik jussukat, és áldozatokat vállalnak nemzeti létért, szimbólumokért, történelmi emlékért, jövő célokért, jelen ünneplési szabadságért. Ezt a „nominalisták” képtelenek megmagyarázni, és arra vannak kárhoztatva, hogy „leredukálják” a nemzetet az érdekek összetűzésére. A valóság ellentmond, például 1956 októberében; sebaj, úgy lehet ezt magyarázni, hogy az „ellenforradalom felütötte fejét” – ez a fejfelütés maga is megmagyarázhatatlan flatus vocis!
Vagy vegyük a magyar nemzeti koronát. Egy bizonyos szinten egy anyagi tárgy, legjobb esetben is csak múzeumi, vagyis elavult; különben is több korban tették össze, sőt a kereszt a tetején is olyan micisapkás. Tehát működik a redukció, és meg sem áll a nevetségesig. Közben azonban tömegek követelik, hogy méltóbb helyre szállítsák, könyveket írjanak róla, tiszteljék minden más úton is. És hogy ne hasonlítsák össze a micisapkával, mert a micisapka, bár hasznos, de egy alantas tárgy – míg a korona „szent”, magasztos, és főleg megtestesíti a nemzetet, amelyért ez utóbbi áldozatot is hajlandó hozni. Van tehát a tárgyaknak, az intézményeknek, az okmányoknak, a képeknek, az ábráknak, az emlékeknek, az eseményeknek fentje és lentje, hétköznapisága és magasztossága, érzelmi teltsége vagy üressége. Mit tehetnek ez ellen a „nominalisták”?
Sokat, de nem mást, mint a „realisták”. Szemben a Szent István-körmenettel, ünneplik a Bastille bevételét minden július 14-én; nem a húsvétot, hanem május 1-jét, a munka napját; nem a Szent Jobbot teszik üveg alá, hanem Lenin holttestét. A nominalista úgy viselkedik, mint a realista, csak ellenkező előjellel. Nem más az antropológiája, csak szimbolikus világa. Osztályokban gondolkodik, nem nemzetekben. És dühödten szemléli – még a vidám (?) cabaret-ban is –, hogy nemzetek élnek, virulnak, újjászületnek, a sajátját is beleértve.