A provokálás mint harcmodor

Program és mondanivaló nélkül a hazai baloldal a mesterséges botránykeltésen kívüli állandó harci eszközzé tette a durva és finomabb provokálást is. A kommunizmus idején oly sok megaláztatást és a nemzeti önérzet szinte állandó sértegetését lenyelni kényszerülő magyar társadalom és politika egy része ugyanis erre kiszámítható harsánysággal és érzelmi hőfokon reagál (tehát „reakciós”), s már kész is a „humanista” baloldal által szeretett helyzet: a jobboldal mocskolódik, nem európai, s fenyegeti az ártatlan, „magas” eszméket ápoló baloldalt. A zömmel még a kommunizmusban nevelkedett társadalom egy tájékozatlanabb része megriad a szokatlan radikális jobboldali hangtól és tartalmaktól, míg az agresszív balos mocskolódást, mivel megszokta, természetesnek tartja.

A magyar nemzeti radikalizmus immár szabadon reagáló képviselői óriási szolgálatot tesznek a kiüresedett, pusztán pozíciókat és szerzett előnyöket (vagyont) védő baloldalnak és médiaszolgáinak akkor, amikor bölcsesség nélkül visszavagdalkoznak. S visszavagdalkozás közben náluk sem az érvek, hanem a minősítések állnak előtérben. Erre még akkor sincs mentség, ha a provokáló baloldalnak sincs gondolata, hanem jórészt – már bocsánat a kifejezésért – állandóan „újranyálazott” sarat dobálnak, avítt, üres kliséket ismételgetnek. Nehéz talán elhinni, de csak egy rossz lemezük van. Úgy tűnik azonban, hogy a nemzeti radikálisok is felmelegített szólamokkal dobálóznak, s ami az igazi baj: nem tudnak nem reagálni. Pedig ellenségeik abból élnek, hogy a MIÉP is mindig „elszólja magát”.
Ebből lesz aztán téma, külföldi segélykérés, titkos kormányvezénylet, mesterkélt halálsikolyok s a jól jövedelmező „gyűlöletbeszéd” elleni balos fringialóbálás. Elképesztő az, ahogyan a baloldali és jobboldali radikálisok összefonódnak. Tipikus eset: a református egyház zsinata a lelkészeket „depolitizáló” határozatot hozott, ám az egyházak állítólagos politizálásától álságosan állandóan félő baloldal nem ezt üdvözli, hanem az egyik önkinevezett mértékadó lapjában ordenáré módon az egész egyházat, sőt az egész kereszténységet sértőn, címlapon provokálja. Politizáljanak (tiltakozás) csak „azok” tovább, s mellékesen egy kis ékverés sem árt olyan „független” ateistáktól, akiknek persze lehet véleményük egyházról, hitről. Fordított esetben viszont máris a klerikális, reakciós veszély emelkedik, s „Európa, segíts!” kiáltások hallatszanak.
A szokásos provokálás legundorítóbb válfaja az, amikor az „européer” baloldal ad hominem, személyek magánéletéig turkálva sért elemi normákat. Persze, itt is tudják – mint a Hegedűs püspökös címlap esetében is! –, hogy a másik extremizmus hivatásosai nem maradnak adósak, s mivel a provokátorok egy része zsidó származású, még egy kis megváltó, májusi esőként üdvözlendő zsidózás is kerekedhet az „előkelő stílusú” baloldal ön- és „Európa-védő” örömére. Mert bizony, ha nem volna a nemzeti radikalizmus, ki kellene találni, s mivelhogy van, hát segíteni kell tenyészteni.
Nyugodtan állítható ugyanis az, hogy már a MIÉP születésénél nagyobb szerepet játszottak az SZDSZ és MSZP elvakultan antinacionális csoportjai, mint az akkori MDF-en belüli legélesebb ellentétek. Hisz e belső ellentéteket éppen az váltotta ki, hogy az első polgári kormány mérsékeltjeit a baloldallal szemben a MIÉP-es alapító atyák „puhának” találták. Nem mellékesen ezt az ítéletet a MIÉP jórészt a mai kormányra is érvényesnek találja. Nem véletlen az, hogy az internacionalizmus helyett immár a kozmopolita globalizmusnak hódoló baloldal ezt a kemény tényt el akarja maszatolni, és nagyon ártalmas külföldi kormányellenes propagandájában a „szélsőjobboldal” és a kormány együttműködéséről hazudik.
S ez is egy igen ügyes provokáció, mivel itt a válasz könnyen lehet a hazaárulás megállapítása, amire a balos műjámborok panaszkodni kezdenek „kirekesztésükről”, s arról, hogy a magyar jobboldal nem európai, miután Európában a baloldaliak – talán balos németek és franciák leszámításával – nem szokták saját népüket külföldön lejáratni.
Provokálnak és provokálnak tehát a baloldali hazai haladók, s aztán az így kitenyésztett veszélyeztetettségükkel a Nyugat mártírjainak hiszik magukat. Milyen kár, hogy a polgári Magyarország hagyja magát provokálni!
Igaz, e naponkénti pimaszságot nehéz elviselni. Talán nem is annyira személyesen, mint inkább a közösségi létünk számára fontos minden eszmény, szimbólum, emlék és nagyság folyamatos sértését és gyalázását nem könnyű megemészteni. Pedig hiába akarják a sorozatos provokációkat szakszerűségnek és a „modernségben” szükséges önkritikának beállítani, ez csupán a kommunizmus öntudatlan nyájtársadalmat létrehozni akaró programjának önjelölten elitista és kozmopolita folytatása. Itt szó sincs a szeretet önkritikájáról! Itt sokan úgy vannak a magyarsággal, mint az idegen telephelyen működő „centrumbeliek” a bennszülöttekkel.
Pedig aligha van e hazai „humanista” beképzeltségnél szánalmasabb, tragikomikusabb pozíció. A Nyugat vagy a humanisták elit értelmiségi világa, mint valami magasabb szint, nem létezik. Hazai haladóink – mint elődeik is folyton – csupán bizonyos külföldi érdekcsoportok (valószínűleg jól jutalmazott) kiszolgálói, de arról nincs szó, hogy „érdekhiányos” esetben rájuk szükség lenne. Manapság nem kevés nyugati érdek szól amellett, hogy a posztkommunista népeknek minél gyengébb legyen a pozíciója (lásd a „big bang”-es, tehát 10-12 országos EU-csatlakozás elképzelését, s a nem éppen demokratikus helyzetet, amikor ország-jelentésekben olyan témák kapcsán kritizálnak, amit maguk sem tudtak megoldani – kisebbségi kérdés, idegen bevándorlók ügye, a nemzeti érdekek körömszakadtáig való képviselete stb.).
Ha a Nyugat gondjait-bajait látjuk, akkor egészen érthetetlen a hazai baloldal politikusai jó részének provokatív viselkedése. Eltekintve most attól, hogy többségük a bukott kommunizmusban sáros lett, mit tudnak ők jobban, s miféle kétségbevonhatatlan igazság birtokában destruálják ellenfeleik minden értékét? Miért gondolják azt, hogy nekik felsőbbségi monopóliumuk van? Miért hiszik azt, hogy a kimúlt moszkvai ideológiai paripánál a neoliberális globalizmus álságos ideológiátlansága – amely valójában az előbbivel teljesen azonosan diktálni akaró politikai korrektség csupán – tartósabb, netán számukra örök „fejlődési” fejőstehén lesz? Aligha lesz így. Még megérhetjük persze, hogy a mai „humanisták” a lokalizmus hívei lesznek. S akkor majd „onnan” provokálnak.
Hagyni kell tehát a provokálókat, főjenek saját levükben, vagy ha reagálunk, ne adjunk esélyt arra, hogy „szabadságharcosokká” és „européerekké” stilizálhassák fel magukat. Ha nincs radikális, „reakciós”, velük egy srófra járó agyú közönség, bedöglik a megmondóemberek üzlete.