A rámalláhi túsz

Harckocsik csövei irányulnak Jasszer Arafat palesztin vezető rámalláhi irodája felé. Az épületben tartózkodó palesztin elnöknek az izraeli hatóságok megtiltották, hogy elhagyja a várost, igaz, erre semmi esélye sincsen, mivel minden szállító alkalmatosságát működőképtelenné tették az izraeli rakéták. Arafat várja, hogy kiderüljön, milyen sorsot szánnak neki a zsidó állam vezetői. Leülhet a tárgyalóasztalhoz, vagy a tankok vezetői megkapják a tűzparancsot.
Több jel mutat arra, hogy akár ez utóbbi is bekövetkezhet. A helyzet lecsillapításáért tenni akaró és tudó politikus fogolyként ül saját irodájában, miközben Izrael azt várja el tőle, hogy szüntesse meg az erőszakot, és tartóztassa le a szélsőséges szervezetek tagjait. A legfőbb gondot ugyanakkor leginkább az jelenti, hogy szerda éjszaka az izraeli kormány hivatalosan bejelentette, minden kapcsolatát megszakítja Jasszer Arafattal. A zsidó állam ezzel törvényen kívül helyezte az első számú palesztin vezetőt. És az események arra engednek következtetni, hogy Izrael komolyan veszi a terrorellenes koalícióban játszott szerepét, ha a palesztinokról van szó.
Ha Izrael valóban megszabadul Jasszer Arafattól, minden bizonnyal minden eddiginél nagyobb tragédiát idézne elő. Egy új, véres, kíméletlen háborút a palesztinok ellen, akik mellé ez esetben lehet, hogy felsorakoznának a természetes szövetségesek, az arab országok. Az olyan biztonsági szelepek, mint a palesztin elnök, az oslói megállapodás aláírója csak segíteni tudják a békés megoldást. Ha nincs helyén a pásztor, a nyáj szétszéled, és a Hamász vagy az Iszlám Dzsihád fegyveres ellenállói mellé sorakozik föl. A palesztinok körében ugyanis egyértelmű, hogy míg a hivatalos vezetés minden jó szándéka ellenére a politika foglya, addig az öngyilkos merényletek elkövetői tevőlegesen hozzájárulnak a nem deklarált, de folyamatban levő háború harcaihoz. Arafat nélkül nincs tárgyalás, csak terrorháború.
Ezt viszont másképp látják a Saron-kormány tisztviselői. Úgy tűnik, mást akarnak Arafat helyett. Olyan politikust, aki hajlékonyabb, kevésbé határozott, békülékenyebb. Ez a vágy azonban nem valószínű, hogy valóra válhat. Arafat után minden bizonynyal egy radikálisabb vezető jönne, akivel valóban nem tudnának szót érteni az izraeliek. Így ha nem találnak ilyen, kedvük szerint való palesztin vezetőt, akkor egyedül oldják meg a problémát. A vezetés nélküli, állampolgársággal nem rendelkező, menekülttáborokban lakó palesztinok ellen játszi könnyedséggel tud büntetőakciót véghez vinni a hipermodern izraeli hadsereg. Az erőpolitika azonban – mint az már többször bebizonyosodott – ebben az országban nem vezet eredményre. És az említett eseményeket nagy valószínűséggel a világ közvéleménye sem hagyná szó nélkül.