A regteleki regösöktől a vándor hegedősökig

Pest határában, túl a Rákos-patakon, Palota, Pardi és Mezőszentmihály (a mai Rákosszentmihály) tőszomszédságában húzódott a középkorban egy titokzatos falu, Regtelek. Történészek szerint a királyi regösök éltek itt. Azok az énekmondók, akik az ősi – még sámánisztikus eredetű – hagyományokat őrizték. Tevékenységüknek szinte semmi nyoma nem maradt: az erősödő egyház nem lelkesedett „csacska dalaikért”. Bár az is tény, hogy a királyi udvarokban még sokáig tevékenykedtek, mint „mulattatók és combibatorok” – utóbbi latin szó azt jelenti: együtt ivók, tehát a király hivatásos és nemessé emelt ivócimborái –, akik egy ideig még rivalizálva daloltak és pengették húrjaikat az egyházi muzsikusokkal. Amúgy országszerte – Zalától a Mezőségig, Pozsony környékétől a Székelyföldig – ismeretes volt Igricfalu, Igricfalva nevű település, ami szintén az énekmondók jelenlétére utal.
Ha más nem, jó néhány személynév fennmaradt a korabeli iratokban, amely jelzi e titokzatos regösök tevékenységét: Laurentii Enekes, Mikó jokulator, Kobzos János, Gajdos, Stephanus Hegedews, Johannes Lanthos, Michael Trombitas és Nicholaus Reges. Továbbá Sipos, Dobos, Süvöltő (vagyis sípos), Dudás, Kürtös. 1568-ban a Nikolsburgi névtelen így ír: „Vitézek jó kedvet jó bortul nyerének, / És az hadnagyokrúl krónikát éneklének…” Az a korábbi utalás sem érdektelen, amely Galeotto Marzio Mátyás király krónikása művében maradt fenn. Ő arról elmélkedik, hogy – szemben az olaszokkal – „a magyarok mind egyformán beszélnek, akár nemesek, akár parasztok, minélfogva a magyar nyelvre szedett költeményt paraszt és polgár, közép- és főrangú egyaránt megérti…”
Akárhogy volt is, a büszke és hagyományőrző regösök fokozatosan vesztették el becsületüket és rangjukat. A XVI. századra már nyomorúságos vándor lantosok, éhenkórász dalnokok, kocsmai hegedősök, akik hol itt, hol ott tűnnek fel, és mulattatják verseikkel az alkalmi nagyérdeműt. Némelyiküknek csak a – beszédes – nevét ismerjük: Mankóczi, Trágár Balázs, Pakócsás. Másoknak közülük egy-egy verse is fennmaradt. Ilyen például az 1540-es évekből való Szendrői hegedős-ének.
A versezet áhitatos sorokkal indul – „Szent Jób írta könyvében / Jámbor vala éltében, / Vala nagy késértésben, / Ördögtül büntetésben…”, – de hamarosan alpári ricsajozásra vált: „Mert gamóját mankómnak / Ígérém Szent Farkasnak, / Meglátja, ha találom, / Bizon hozzá hagyétom. / Én ágyamban vadászok, / Sok vadakat én fogok, / Hatlábúkat tördelök, / Azon én nem örvendök…” – vagyis a sánta dalnok, aki oly nyomorult, hogy az ágya tele van bolhával, dühében Szent Farkashoz vágja a mankóját. Végül megjegyzi a szerző, hogy versét Bebek Ferenc házában írta: „Bódogasszon nap tájan / Szendörői Gallyában / Azki szerzé énekben / Vala nagy kór ágyában…”
Ugyancsak névtelen az a dalnok, akinek szintén az 1540-es évekből ismerjük Pajkos-énekét. Nagy hóhányó lehetett. A társai, mint írja, útonállók, rablók, akiket végre magukra hagy és hazatér „én asszonyomhoz”, Drágfi Gáspárnéhoz: „Ő engemet jártat kék karazsiában, / Kék karazsiában, gallos gyócs gatyában. / Az legjobbik koncot tányéromra teszi: / Vigyék a kocsisnak, nem ehetem az kövér húst…” Igazi kocsmai humor: az éhenkórász dalnok Drágfiné nagyasszonyra hivatkozik és azt mondja, nem kell neki a jó falat. Végül az őszinte záró sorok: „Ez éneket szerzék egy omlott pincében, / Egy régi pincének szintén az lukában.”
A versből, mint a többi fennmaradt hegedősénekből is, árad a kapatos humor, az éhség meg a dülöngélő szesz-szomjúság.