A szószegés árnyékában

Nem tudom, mire gondolhatott Adrian Nastase román miniszterelnök abban a pillanatban, amikor átadta Orbán Viktor magyar kollégájának a legutóbbi román– magyar kormányfői találkozón a státustörvényre vonatkozó román észrevételeket tartalmazó paksamétát. Adrian Nastase maga sem vélhette komolyan, hogy az abban megfogalmazott kisstílű, álszent, pimasz javaslatokat bárki is figyelembe fogja venni a magyar kormány részéről. Nemcsak azért, mert a benne foglalt elképzelések messze túllépnek az arrogancia és a nagyképűség határain, hanem mert ha ezeket tényleg elfogadná a magyar fél, akkor minimum bolondnak nézetné magát, ugyanis meg kellene változtatni minden olyan rendelkezést, amiért tulajdonképpen a kedvezménytörvény létrejött. Tehát Adrian Nastase továbbra sem akarja megérteni a státustörvényt, s ahelyett, hogy most már tényleg utána nézne tudatlansága tárgyának, a ravaszkodó politikus álarcát veszi fel, aki az ismeretei hiányából is fegyvert kovácsol.
Valószínűleg hasonló módon kerülhetett az észrevételek közé az, hogy a román fél jónak látná, ha a magyar hatóságok hivatalos nyilatkozatban leszögeznék: Magyarország nem kérdőjelezi meg a trianoni békeszerződés előírásait. Először nem értettem az egészet, ugyanis az 1947-es párizsi békeszerződéssel a trianoni békeszerződés voltaképpen hatályát veszítette. A hiányos történelmi ismeretekkel nem így szokás dicsekedni. Ha már Trianonnál tartunk, akkor időben csak egy kicsit kell visszamennünk, hogy eljussunk 1918. december 1-jéhez, Románia nemzeti ünnepéhez. Lássuk, mi is történt akkor!
Az 1991-ben elfogadott és népszavazással megerősített román alkotmány tizenkettedik szakasza szerint Románia nemzeti ünnepe december elseje. Ez az ünnep az 1989-es forradalmat követően valószínűleg azért kerülhetett egy új román nemzeti közmegegyezés centrumába, hogy 1918 decemberének immár mitológiává vált története feledtesse az 1989 decemberének mindmáig vitatott és ellentmondó – a román politikai osztályt is megosztó – jellegét. Sajnos a román történetírás mindmáig idillikus képet fest a gyulafehérvári eseményről, amikor is ezerkétszázhuszonnyolc, jól megválogatott román nemzetiségű erdélyi küldött kimondta Erdély egyesülését a legelmaradottabb európai monarchiával, a Román Királysággal.
A román szociáldemokrácia nyilvánosan szót emelt amellett, hogy Erdélynek autonómiát kell biztosítani, különben az új román államot köztársaságnak tudják csak elfogadni. Az Adevarul 1918. november 24-i számában ezt olvashatjuk: Egyesülni fogunk Romániával, de ennek feltételeket kell szabnunk. Haladjon a korral, és űzze el a zsarnokot, és a román nép szabad legyen, akárcsak mi most. Alkossunk egy nagy, szabad és demokratikus országot. Nem kell többé sem bojár, sem hatalmuk szimbóluma, a király.
A román szocialista balszárny 1918. december 31-re Budapestre hívta össze az ausztriai, magyarországi és erdélyi román internacionalista szocialisták kongresszusát. A küldöttek felemelték szavukat a Román Királysághoz való csatlakozásról szóló gyulafehérvári határozat ellen, mert azt nem a nép igaz képviselői hozták meg. A kongresszus a területek hovatartozása kérdésében népszavazás mellett döntött.
Maga a jobboldali román pártvezetés is úgy ítélte meg a gyulafehérvári kongresszuson, hogy ünnepélyesen ki kell nyilatkoztatni, fenntartják a szabad Erdély autonómiáját addig, amíg Romániában megváltoznak a jelenleg uralkodó szomorú állapotok. Ezek után nem hagyhatjuk figyelmen kívül az úgynevezett gyulafehérvári határozatokat, amelyeknek III. 1. pontja így szól: teljes szabadságot az itt lakó nemzeteknek, mindenik nemzet önmagát kormányozza saját nyelvén, saját közigazgatással, saját kebeléből vett egyének által. Minden nemzet törvényhozási képviselete és az ország kormányzásában való részvételre népességének számarányában nyer jogot.
Nézzük, hol is tartunk most: talán akaratlanul is a negatív példák jutnak eszünkbe, nekünk, erdélyi magyaroknak. Az a rémálom, amit már több mint nyolcvan éve átélünk. Ami történt, megtörtént, éppen ezért értelmetlen bármiféle nosztalgiázás, a történtek feltételes módon való kezelése, de van, amit akkor sem hagyhatunk szó nélkül. Annak idején jogokat ígértek nekünk. Olyan alapvető emberi jogokat, amelyek minden demokratikus országban természetesek. Teljes szabadságról, önrendelkezésről stb. beszéltek, amit nemcsak a királyság, majd pedig a kommunizmus idején nem biztosított a román hatalom, hanem mindmáig adós vele. A magyarság jogfosztása a jelenben is tart, és most is, mint 1944 után, a saját kebelünkből vett gyászmagyarjaink rábólintásával és közreműködésével. A magyar ellenségkép mumusa most is ott bujkál a köznép lelkében, valamint a román értelmiség és politikai elit nagy részében is. Az identitásához ragaszkodó magyar másodrangú állampolgár, nemzetidegen és megbízhatatlan elem mind a mai napig Romániában. Vajon miért kell minden évben Gyulafehérvár szellemiségét meghazudtolni?
A múltat nem lehet megváltoztatni, de átértékelni igen. Ezt kell tenniük a velünk élő románoknak is. Ennek spontán kell kialakulnia a román mentalitásban. Át kell értékelniük 1848-at, Gyulafehérvárt, Trianont, 1956-ot stb., máskülönben a jövőkép is csak hazugság, képmutatás, a valóság frivol tagadása lesz, ilyen gondolkodásmóddal pedig nincs jövője a román nemzetnek. Mert mire lehet most büszke egy román december elsején? Talán arra, hogy a gyulafehérvári határozatok szinte egyetlen pontját sem tartották be?
A csíkszeredaiak az idén a rendszerváltozás óta első ízben részesültek abban a szerencsében, hogy szem- és fültanúi lehettek a Gyulafehérváron szokássá vált népi gyülekezetnek. A román nemzeti napot minden eddiginél nagyobb pompával ünnepelték meg. Volt katonai parádé, hangzatos szónoklás, koszorúzás stb. A szószegésről persze nem beszéltek. Ha ők nem szólnak, akkor nekünk kell megtennünk. Az erdélyi magyarság választott szószólóira hárul az emlékeztetés feladata. Vajon lesz hozzá bátorságuk?

A szerző joghallgató (Pázmány Péter Katolikus Egyetem)