A tábornok és a vezér

Negyvenöt tavaszán a 3. számú amerikai hadsereg őrnagya pofon vágott egy magyar tábornokot. Bergstettenben történt, bajor földön, Münchentől száz kilométerre.
Bergstetten számunkra történelmi település. Kevesen tudják, hogy miért. Ide menekített 1944 decemberében négyszáz bábolnai és kisbéri lovat Pettkó-Szandtner Tibor tábornok.
A pofon, mely fél évvel később elcsattant, pontot tett a magyar lótenyésztés kétszáz éves aranykorának végére. Owen őrnagy pár hét múlva megsemmisítette a magyar ménesek archívumát, majd hajóra pakolta a legjobb kisbérieket, hozzá szépszámú arabot és lipicait.
Pettkó-Szandtner mindent megtett, hogy ne így legyen. Hiába. Tiszti hagyományokat, európai normákat, a kölcsönös respektet mind felrúgta az a hadsereg, amely átkelt az óceánon, és megindult a németek ellen.
Európa csak örömet érzett akkor: vége a háborúnak, gondolta mindenki. Egy magyar tábornok lehetett az első, aki megtapasztalta, a partraszállás nem kizárólagos öröm. Eisenhower katonái fegyvereikkel együtt áthoztak egy olyan tempót, amely teljesen idegen volt a kontinensen, és kezdte alámosni Európa évszázados partjait.
*
A tábornok máshoz szokott. Az ő világában, ha baj támadt a becsülettel, párbajjal rendezték a tisztek. A pofon pillanatában talán ilyesmi futott át az agyán, de aztán kiderült, hogy ott, Bergstettenben, a kimentett ménesek karámjai előtt nem két férfi, nem két katona, hanem egy győztes és egy vesztes áll szemben egymással. Semmi nem képezheti köztük alku tárgyát. A tábornok nem adja a lovakat? Rá kell döbbenteni, hogy nincs köze hozzájuk. A győztesnek mindig igaza van, s övé a lótolvajlási jog is, mindegy, milyen rangú áll vele szemben.
Pettkó-Szandtner Tibor? Ki az?
Owen őrnagyot az evés, az ivás és a Chesterfield cigarettáért mindenre kapható német nők érdekelték, s nem az, hogy akit pofon csapott, nemes család sarja, Európa ünnepelt fogathajtóbajnoka, akinek mindenütt tekintélye van. Érdekelte is őt, hogy az a Bábolna, vagy minek hívják, fogalom ideát a kontinens lovasai közt. A német Bielkét sem ismerte – nyilván fasiszta –, ilyenformán nem olvasta, miként vélekedett Pettkó-Szandtner arab méneséről. Így: „Ez a magyar állami ménes felépítettségében, berendezésében és tenyészértékében is nemcsak Magyarország, hanem az egész világ számára a tenyészhelyek példaképe lehet. Emellett utolérhetetlen és száraz szavakkal kifejezhetetlen értéke, hogy ma itt van a világ legértékesebb arabló-állománya.”
Ezt írta a világ első számú szaktekintélye, de ebből Owen számára csak annyi volt fontos, hogy a magyar ló érték, tehát rá kell tennie a kezét. Rátette.
*
Nem ő volt az első rekviráló. Hetyke náci tisztekkel kezdődött. Mesteribben űzték a lótolvajlást, mint Gorkij cigány hőse, Lojko Zobar. Még be sem fejezték Magyarország megszállását negyvennégy tavaszán, két különítmény körbevette Kisbért és Bábolnát. Ugyanúgy jöttek, ahogy az oroszok jönnek majd egy év múlva műkincset rabolni: pontos kimutatással, szakképzett tisztekkel.
A nagyhatalmak hallgatnak róla, mint a sír, hogy a háborúra nem csupán a kaszárnyákban és a lőtereken készítették fel a katonákat. Specialistákat is képeztek – fosztogatásra. A szellemi élet jeleseit egyenruhába bújtatták, és munkára fogták. Ki kellett deríteniük, hogy az elfoglalt országokban mi az érték, hány gyárat lehet leszerelni és hány képtárat kifosztani. Ezekről a szakbrigádokról nem szól a szakirodalom se Keleten, se Nyugaton.
Hiába kerestem német könyvtárakban és archívumokban a nyomát, kinek a megbízásából érkezett a kétszer nyolcvan SS-katona Kisbérre és Bábolnára, felhatalmazást lobogtatva, hogy a Führer parancsára le kell foglalniuk az állami méneseket. Menteni a menthetőt, Pettkó-Szandtner Bécsbe rohan, keresi Wettengelt, a Landstallmeistert, akinek rangját tréfa volna országos istállómesterként fordítani, hisz egy olyan rangú képtelen elparancsolni százhatvan SS-katonát Bábolnáról és Kisbérről.
Az első rablási kísérlet nem sikerült.
*
A második arra az időre esett, amikor az oroszok átlépték a magyar határt. Egy menekülő német lovashadosztály ejtette útba Kisbért. Hátasaik rossz bőrben voltak, elvitték hát a teljes szénakészletet, hozzácsapva még néhány tenyészkancát. Őket hamarosan követte az 52. SS-lovasezred, élén a szigorú Siegfried alezredessel, aki mindig a tettek embere volt. Ezúttal is. Összeterelte és elhajtotta a ménes maradékát. De ha már ott volt, felpakolta a parádés kocsikat és a díszes lószerszámokat is. Jobb helyük lesz a birodalomban.
Egy apró kitérőt tehetnénk a fenti fél mondat kapcsán.
Az úgynevezett kultúrnépek évszázadok óta felhatalmazást éreznek arra, hogy „megmentsék” a világ számára azt, ami – szerintük – elveszett, tönkrement vagy méltatlan kezekbe került volna. Nem kell álságoskodni: a német Schliemann, aki Trója maradványait kiásta, és Berlinbe szállította, közönséges rabló volt. Ahogy Viktória királynő régészei, akik az athéni Erektheion-csarnokból emelték ki az egyik kariatidát, s vitték a British Museumba. A franciák sem kivételek: az itáliai hadjárat fő sikere abban állt, hogy Napóleon leakasztotta a kastélyok faláról a legjobb képeket. Meg kell hagyni, jó ízlése volt.
A lovaknál tartottunk.
Nehezen érthető, a fentiek ismeretében miért akarta a tábornok a magyar lóállomány javát Németországba menteni. Nos, Pettkó-Szandtner Bajorországra gondolt, ahol jó kapcsolatai voltak, és amelynek viszonylagos különállása azzal biztatta, hogy ott a magyar lóállomány biztonságban lehet. Ráadásul ekkorra már megkapta a hivatalos jelentést, miszerint kedvenc ménese, a hortobágyi negyvennégy őszén megszűnt létezni. Egy orosz alakulat, amint befejeződött a debreceni páncéloscsata, néhány értő kozákkal az élen megjelent, és pár csikó kivételével elhajtotta a ménest.
A tábornok felelőssége óriási. Ő az ország lótenyésztési felügyelője, rá van bízva minden. Tudja, érzi, nem várhat. Ha toporog, utoléri a front, és semmi nem marad a világhírű ménesekből.
A történtek őt igazolták. A háború után azzal az állománnyal folytatták itthon a tenyésztést, amelyet ő mentett meg az oroszok elől, s bár ritkították őket németek, lengyelek és amerikaiak, a fele negyvenhétben hazatért. A mentés parancsnokának az ország új vezetői igazán hálásak voltak: a távollétében háborús bűnösnek mondták.
Ez volt az igazi pofon, nem Owen őrnagyé.
*
Pettkó-Szandtner Tibor 1932-ben lett Bábolna ménesparancsnoka. Negyvenhat éves volt, erős, hozzáértő, tele ambícióval. Azonnal munkához látott, s kemény tempót diktált mindenkinek. Eldöntötte, keze alatt mintaménes lesz Bábolna. Hitt magában és abban, hogy az lesz a világszínvonal, amelyet Bábolna képvisel. Ha megvalósul, attól fogva rang lesz a ménesért dolgozni. Irodaszemélyzete egy segédtisztből, két írnokból, egy géhás tisztből és két számadó altisztből állt. Vele együtt hét ember. Ennyien látták el az ország legrangosabb ménesbirtokát.
Tíz évet töltött Bábolnán, s ez elég volt arra, hogy sikerre vigye a magyar fogathajtó stílust. Mert addig csak az angol és a német iskola létezett. Pettkó-Szandtnert dühítette, hogy másokét utánozzuk, amikor a miénk jobb és szebb. Ráadásul szemet gyönyörködtető lószerszámaink és remek lovaink vannak.
Nem beszélt a levegőbe.
Az aacheni fogathajtóversenyek közönsége mindannyiszor ünnepelte. Délceg tartással, elegáns gyeplővezetéssel vitte diadalra gyönyörű ötöseit. És ez a stílus nem csak neki hozott sikert. Harminc évvel később a magyar fogathajtók minden világversenyt megnyertek, ahol elindultak.
Nagyrészt az ő érdeme.
Azé a szakemberé, akinek nevét nem volt szabad kiejteni Bábolnán ezerkilencszázhatvantól. Akkor lépett színre a ménesbirtok új vezetője: Burgert Róbert.
*
Burgert élete harminchat éves korában kezdődött. Bábolnán. Mert valójában ott született. Ami előtte történt, semmi. Biológiai létezés. Igyekezet. Kudarcok. Hétköznapi nők. Múló idő a siker reménye nélkül.
Honnan támadt ereje Bábolnán, ahová a pécsi bukás után helyezte pártja? Nehéz megmondani, hisz amikor megérkezik új állomáshelyére, az emberek el sem hiszik, hogy ő a főnök. Az irodában sosincs, egyszer itt bukkan fel, másszor ott, nézelődik, kérdez, úgy viseli magát, mint aki csak éppen arra jár. Jó másfél év, mire kihúzza magát, és beleáll a feladatba.
A járás-kelés Bábolnán, amelyet senki nem értett, erőgyűjtés volt. Addig nem mutatta meg magát, míg nem tudta eldönteni, mi legyen. Hatvankettőre eldöntötte. Körülbelül így hangzott: „Bábolna én vagyok.” Ehhez tartotta magát harminc évig. Ez volt az alapja minden lépésének. Aki nem fogadta el, azt félresöpörte. Nem ismert kíméletet. És pardont sem, ha munkáról volt szó.
Terveinek útjában egyetlen akadály állt: a ló. Mert addig az jelentette Bábolnát.
A ló szép, a ló nagyszerű, de megélni nem lehet belőle. Ez volt a másik alaptétel. Erős érzelem táplálta. Erős ellenérzelem. Mindig gyanakodott a lovas emberre. Dzsentri fajzatnak tartotta, aki bokát csattogtat, és parádézik, ha kell, ha nem.
Azért meghökkentő mindez, mert más téren kíméletlenül következetes. De a ló rejtély maradt számára, nem adta meg magát, s ez összezavarta. Talán érezte, hogy Bábolna nem lehet egészen az övé, amíg a ló előtte áll. De tudta, hogy az arab fajtát kétszáz év tradíciója védi. Ez lehet a magyarázat, amiért néha érzelmes, máskor pedig kíméletlen lóügyekben.
Felszámolta Kisbért, de embereinek kiadta, lopják el a ménesudvaron álló Wenckheim-szobrot. Éjjel teherautóra rakták, és átvitték a „vezérnek”. Reggel már ott állt Bábolnán.
Botrány. Szobrot lopni a hatvanas évek elején: ez már-már felfoghatatlan. Honnan vette hozzá a bátorságot? Abban bízott, hogy támogatói a pártközpontban rábólintanak? Nem bólintottak rá. Vissza kellett vinnie.
Erről sem akkor, sem utóbb nem esett szó a nyilvánosság előtt. Ma már feltehető a kérdés: ugyan mit akart azzal a szoborral? Egy báróéval? Aki ráadásul abszolút lovas ember volt. Mindenki tudta Bábolnán, hogy Burgert előtt Pettkó-Szandtner Tibor nevét tilos kiejteni. Mit akart a bronzbáróval?
A válasz egyszerű. Úgy vélte, Bábolna története, minden, ami számít, vele kezdődik. Ami előtte volt, semmi, el kell felejteni. Pettkó-Szandtnert is. Wenckheimmal semmi baj, ő kisbéri. Nem veszélyes rá.
Ez akkor sem változott, mikor Burgert Amerikában járva észrevette, hogy az arab telivér nagy üzlet, s hozatott néhányat Egyiptomból. Pedig tudta, hogy a ménest, ahonnan a lovak érkeztek, Pettkó-Szandtner virágoztatta fel.
*
A tábornok, miután negyvenhatban a háborús bűnösök közé sorolták, Svédországban telepedett le. Onnan hívta Taher pasa Egyiptomba mint az arab ló legjobb tenyésztőjét. Valósítsa meg az ötleteit náluk, az El-Zahraa ménes vezetőjeként. Tíz évet töltött Kairó mellett, és munkája nyomán azzá lett a ménes, amit neve takar: a Paradicsom. S a világ attól fogva onnan vásárolt arab telivért. Élete utolsó két évét Lajos bajor királyi herceg udvarában töltötte. Starnbergben temették el 1961-ben.
Burgert rezzenéstelen arccal vette tudomásul a halálhírt, de hát rajta érzelmeket nem lehetett látni. Talán csak amikor asszonyok közelébe került. Legtöbb ellenségét ezen a porondon szerezte. Sok emberének a házasságát tette tönkre, kerteskői pihenőházában színésznőkkel találkozott, s egyik legfontosabb emberét az országból is kiűzte, mert ugyanarra a nőre vetett szemet.
Bábolna-szerte ismert, hogyan végezte a legjobb magyar ugróló, az Aranyos. A szép kanca a kerteskői ménesben élte a pályáról kikopott lovak életét, mikor egy hétvégén a vezér – így hívta mindenki – feltűnt a szép színésznővel. Az asszony nyújtotta a kezét, hogy megsimogassa a ló fejét. Az horkant egyet, és belekapott. Burgert azonnal hívatta Aranyos ápolóját, és ott helyben lelövette a kancát.
Féltek tőle, s még halála után is csak halkan, visszafogott hangon mertek szólni róla. Hetvenegyben a lóversenyvállalat igazgatóját a vécében nevezte ki, pisilés közben. Kétségtelen, hogy a vécé mindig tiszta volt Bábolnán, erre Burgert nagyon adott, de egy állatorvosnak, aki óraadó az egyetemen, nyitott sliccel tudtára adni, mi lesz a dolga azután, több mint megalázó.
*
Burgert ilyen, magyarázgatták hívei, miután látták, hogy minden sikerül, amibe belefog. Hogy miért, azt kevesen tudták. Módszeresen kihasználta, hogy a Központi Bizottság tagja, a miniszter pedig nem az. KB-ülésekről gyakran érkezett hozzá azzal, hogy Bábolnának szüksége van további ennyi meg ennyi pénzre. Mindig ő markolt a zsákból elsőnek, mondja ma is dühösen a minisztérium akkori erős embere. Aztán beismeri, hogy Burgertnek sok haragosa volt, mégsem szóltak ellene.
Talán ettől kapott vérszemet.
Sára hatórás filmet forgatott Bábolnáról, benne egy hosszú beszélgetést Burgerttel. Mikor a film kész lett, a vezér levelet írt Szekeres Lászlónak, a Mafilm igazgatójának, és közölte: a vele felvett részek vetítését letiltja.
Mítoszt csinált belőle az elmúlt korszak, mindenhol modern gondolkodású vezetőként, a nyugati módszerek bátor meghonosítójaként kellett emlegetniük a vezércikkíróknak. Nem az volt. Példa rá egy levél, amelyet hetvenhárom szeptemberében írt Havasi Ferencnek, aki akkor a megyei pártbizottság első titkára volt. Az ellen tiltakozik, hogy a bábolnai gazdaságot attól fogva kombinátnak nevezzék. Mert az elnevezés „félremagyarázásra ad alkalmat. Nem szeretnénk még csak a látszatát sem annak, hogy mi nem az évtizedes tapasztalatokra épülő szovhoz, illetve állami gazdasági rendszer továbbfejlesztésén dolgozunk.”
Mint a sanda mészáros, balra kacsint, és jobbra vág.
Ilyen volt az egész korszak. Azt sugallta, legyél te is sanda, akkor lehet belőled valaki.
Burgert Róbertet a kollégái puccsolták meg 1990-ben, s azt is meg kellett érnie, hogy két évvel később felállították a ménesudvaron Pettkó-Szandtner Tibor szobrát. Az avatásra neki is küldött valaki meghívót.
Olyan lehetett, akit sokszor megalázott.