AKIK A DUNA TV-BŐL KIMARADTAK

VAN NEKEM ÖT
NEVELETLEN UNOKÁM
(Annak ellenére, hogy én lennék az egyik nevelő nagypapa.)

S EZEKNEK KÜLHONBAN DUNA TV-JÜK (IS) VAN
(Mármint négyüknek… az ötödik unoka Budapesten nézheti ugyanazt.)

NÉHA MI IS MEGNÉZZÜK AZ ESTI MESÉT
mit láthatnak ők, ugyanabban az időben?

NÉHA ŐK TELEFONÁLNAK
DÉL-FRANCIAORSZÁGBÓL IDE:
kapcsoljuk be gyorsan a készüléket, mert érdekes műsor megy.
(„Pipázó eleink”, „A ráérő nyugalom művészete”)

TÖRTÉNT EGYSZER, HOGY MEGINT MEGCSÖRRENT
A TELEFON
de nem unokáink egyike volt, hanem maga a Duna televízió, személyesen. – Vállalnék-e? Mondottam volt: – Már hogy a fenébe’ ne! Mondotta feleségem (a valódi nagymama), kössük össze a kellemest…
(a még olyanabbal).
ÜZENJÜNK AKÁRMIT
A MŰSORON BELÜL
olcsóbb, mint a telefon. (Ezt persze csak most találtam ki.) De kifejezetten ihletett, hogy unokáim előtt majd nő ezzel az egyre fogyatkozó tekintélyem.

A TV-FELVÉTELRE TÍZ
NAGYALAKÚ
FOTÓALBUMMAL
ÁLLÍTOTTAM BE
(Abszolút nem zavartattam magam, hogy csak egy héttel voltunk túl a szeptember 11-i merényleten, és a terroristákról s következményeiről kérdeztek.)

GONDOLTAM, ÖSSZEKÖTÖM
A MARADANDÓ CSALÁDI
ALBUMOT
A VOLT WTC-VEL
Ha már amerikai angol nyelvterületen történtek a rémségek, és mivel unokáim is amerikaiak, a magyar és francia állampolgárságuk mellett, kihasználom angolnyelv-tudásomat (lásd Báti–Véges, 5. lecke, a „to have” ige jelen ideje). És becsempészem – nem annyira Bátit, inkább – a Véges nyelvtudásomat a már említett ötödik nyelvleckébe…

ELTÁVOLODTAM KISSÉ
A TERRORISTÁKTÓL, MAJD MINDJÁRT KÖZELEDEK…
The two Henrys, grandfather and grandson, are then the terror of the family – no comment.

A FOTÓALBUMBAN VOLT KÉT RÓZSASZÍN
BELÉPŐJEGY
A WTC-BE (ELTETTEM…)
mellette az unokák mostani fényképe… „Élni és élni hagyni” (ez lehetne – oda-vissza – az üzenet).

A „MÁSIK” ÖT UNOKÁRÓL AKKOR MOSTANTÓL
BŐVEBBEN
Szóval… bármiről kérdeztek a tévében, én elővettem – a fotóalbum mellett – a Székely népmeséket (az életrevalóság mintapéldái ezek!), és Kriza János ízes-veretes nyelvezete mellé szintén becsempésztem a „Pázmányba” járó itteni Dóri unokánk nyelvleleményét, ahogyan kiskorában engem a góbésan kedves „Gyurgyóka” becenévvel illetett. (Egyébként Pázmány is a legnagyobb nyelvművészeink egyike…)

MARTON MAGDA
ILLUSZTRÁCIÓIHOZ
ELŐVETTEM A 8–6–5–2 ÉVES GYEREKRAJZOKAT
majd közöltem, ezt a gyönyörűséges Székely népmesék könyvet utólag itthon másodszor is megvettem magunknak, s felidéztem a tv-felvételen azt a csodálatosan varázslatos élményünket feleségemmel, ahogyan unokáink csüngtek Vence-ban a Mondjad hát: széna!, A világhírű szép Borica szép éneklő madarai, A három öreg nénő, a Borsszömű Jankó és a többi meséken.

AZ ANGOL ÉS A FRANCIA
MELLETT AZÉRT NEM SOKKAL JOBBAN
ÉRTETTÉK (EGYBŐL) MEG KRIZA „AHAJT”-JAIT, „ÜGYELŐDNI”-JEIT
Bizony amikor magyarázni kezdtük volna a jelentéseket, mi lettünk általuk „megtépászva”, még „pustogni” se lehetett, azonnal észrevették, ha egyikünk „ádázkodni” kezdett, oda-„súrlódtak” a mesekönyvhöz, „jó hekkesen”, „osztég piszögtek, pöcsörögtek”, hogy „kizaklassanak” minden felesleges szótól, ami eltereli a figyelmet.

BIZONY „KÉNYES BECÉK”
S „EKKICSIT MEG ES BURJÁNYOSODTAK”
„rikótozz”-tak, nehogy valamelyik magyar nagyszülő „elsupátolja” „valami-letteképpen” az „éfjúk” elől – ez a sajátosan szépséges meseszövedék nehogy valahol is felfeseljen. „Sarkolat” kenyeret se ettek, nem láttak, nem hallottak mást, csak a történésre figyeltek, nem éheztek meg estére sem, amikor vacsorához hívták őket („nem csak kenyérrel él az ember”), az esti meleg tejecske is „cseppedős cseppig” elfolyt. (Igaz, a mesében eredetileg eredeti bor van, de ezt a mostanit esetleg felnőttek is olvassák majd.)

FÉLEK, ÖSSZEKUSZÁLÓDNAK… ÉS ELVESZTEM
A FONALAT…
pedig még este sincs (a fonóban). Mondanom se kell, csak a merényletről szóló öt-tíz mondatom maradt a Duna televízió késő esti műsorában, és azalatt is a gyerekek már réges-rég aludtak. (Talán egy másik, békésebb esti mese hatására.)

ÉS AKKOR leírom
részletesen, AMI
A TV-BŐL KIMARADT
Nemcsak leírom, meg is kell tanulnom úgy, ahogyan a tv-ben már elmondtam… mert idén karácsonyra hívtak meg minket Dél-Franciaországba, és mindenkinek műsort kell adnia. Ők, meglehet, az egyik székely népmeséből az „útjába találta Krisztus urunkot” részt tanulják be és adják elő nekünk, mi meg úgy terveztük, az ő „sztorijaikat” adjuk nekik elő. (Vissza.)

„EGY PHILLANAT…!”
Nem, visszaadhatatlan… az angolba ojtott, franciába spékelt, tősgyökeres magyar akcentussal előadott paródiám, ahogyan kétévesen Jancsi keresztfiam öccse budapesti keresztelőjének ünneplésénél visszaadta egy felemelt mutatóujj-mozdulattal és a tőlem ellesett hangsúllyal saját, tolakodóan figyelemfelkeltő szavamat. (S ha karácsony, hát a gyerekek piarista tanára, dr. Jelenits István keresztelte mind az öt unokánkat a Mikszáth téri kápolnában.)

„MÁDZÁGAVONÓJÁT…”
Ezt játsszuk – mondta Vence-ban vagy három éve az örökké kópésan somolygó, remek memóriájú, akkor éppen négyéves Marci unoka. Mikor magunkra maradva öccsével kérdeztem, mit játszszunk ma? „Mádzágavonóját.” Mi lehet az? Fogalmam sem volt… Valami halandzsa? Lelkiismeret-furdalásom volt, ahelyett hogy szépre-okosra, ilyen marhaságra tanítottam… Mert ő váltig erősködött, ezt tőlem hallotta, és két éve már játszottuk naphosszat. Nagy nehezen eszembe jutott, s aztán már aszerint énekeltem, tagoltan: „De-mi-vel-az-sin-csen-fá-ból-van-a-ki-lin-csem-oszt-ma-dzag-a-vo-nó-ja.” De erre már – kettőt előtte toppantva – felgyorsultam, és ők futottak öccsével be a szülők szobájába, föl az ágyra, megkerülve le onnan… s aztán megint én a „dalt”, a ma-dzag-a-vo-nó-ja alatt már kinyújtott karral, hogy őket elfogjam. (Leírhatatlan… boldogság látni őket ilyenkor kipirultan.)

VILIKE „SZTORIJA” –
A REPÜLŐGÉPRŐL
ETETÉS ZÜMMÖGŐ HANGGAL – LETILTVA
A szülők által… Másfél éves volt, amikor egyedül nekem sikerült így „megetetnem”, de el kell örökre felejtenem, mert „rászokik különben a gyerek”, s örökre – kanalanként – a szülőktől is majd megköveteli ugyanezt. Körözve az étellel fej felett, majd a hirtelen eltátott szájba gyorsan be… (Lám a repülő még mindig békés célokra, a terrortámadás és viszont-támadások ellenére…)

ÉS A „SLUSSZPOÉN”
Kimerülten, a „gyerekszobában” eltöltött több óra után – már második gyerekkoromban – hullafáradtan a nagyszobában egy pamlagra lerogyva, a sok mászás, lovazás, alagútozás, felüljárózás után csigolyáimat helyreropogtatva ülök Vence-ban, de a semmibe meredve… amikor beperdül háromévesen Palika, a kis Einstein (én még játszottam vele gyerekkorában), és megütközve – szokatlan – hallgatásomon, megszólít a maga „verbalizmusával” (gyönyörű tisztán kiejtett raccsolásával):

– GYULI, MÉL HALLGATSZ?
(Csend.)
– Gyuli, mél nem beszélsz?
(Csend.)
– Beszélni kell, a flancba!

NEM BIZTOS, HOGY
PONTOSAN IDÉZEM NAGY LÁSZLÓ
ÜZENETÉT
AZ UTÓKORNAK:
„CSÓKOLTATOM,
HA LESZ MÉG EMBERI ARCA!”
Valami ilyesmit küld most már nemcsak nekünk a nagymamával, hanem mindenkinek karácsonyra a vence-i Palika. Aki miután minket… nagy nehezen… nem csak cvikivel (valódi puszival…). Meg is jegyezte édesapja, ez nagy dolog tőle, ilyet ők is csak elvétve kapnak…

„MÉRT KAPTA EZT
A NAGYMAMA”
(„nagypapa”)? A válasz m i n d n y á j u kn a k szól a „gyerekszájból” (raccsolva):
MEL MEGÉLDEMLIK!
(A gyerek csak tudja.)