Ankara kényes alkui

Törökország alapjában véve meg lehet elégedve a terrorizmus elleni harc eddigi eredményeivel, legkivált azzal, hogy bizonyos nyugati országok és néhány közvetlen szomszédja most lecsapnak azokra az iszlám fundamentalista és kurd szeparatista szervezetekre, amelyeket eddig megtűrtek, holott tudták, hogy azok a világi török kormány megdöntésében és területi integritásának megbontásában mesterkednek. Az afganisztáni katonai rendcsinálásban, majd a demokratikus intézményrendszer kiépítésében való török részvétel pedig azzal a reménnyel kecsegtet, hogy Ankara egy kicsit kozmetikázhatja eddigi elhibázott közép-ázsiai politikáját. Akad viszont egy-két kérdés, amelyekben hosszas huzavona után Ankara kényszerült engedményekre, jóllehet, nagyon is tisztában van vele, hogy némelyikük Törökországra nézve súlyos következményekkel járhat.
A szeptember 11-i események nyomán sürgetővé vált a közös európai gyors reagálású hadtest létrehozása, s ezzel együtt az is, hogy a területén fekvő NATO-létesítmények európai igénybevételét eddig megvétózó Törökországot engedékenységre bírják. Ankara egy sor feltételhez kötötte a beleegyezését. Így például ahhoz, hogy a török érdekeket közvetlenül érintő területekre kiterjedő hadműveletek esetében feltétlenül konzultáljanak vele, továbbá hogy ez a haderő nem avatkozik be a Ciprussal, az égei-tengeri határokkal és légtérrel kapcsolatos görög– török vitákba. Egyelőre még nem tudni, hogy ezekből hány teljesül. Beleegyezését eddig mindössze azzal jutalmazták, hogy a nemrégiben lezajlott laekeni EU-csúcson tizenharmadik tagjelöltként Törökországot is meghívottként emlegették az Európai Unió reformjáról tartandó konvencióra.
Jóllehet, a terrorizmus elleni harc Irakra történő kiterjesztéséről Washingtonban még nem született döntés, Colin Powell amerikai külügyminiszter – többek között – az ehhez való török hozzáállás kipuhatolása céljából ejtette útba Ankarát minapi nagy eurázsiai körútján. Törökország számára roppant kockázatos egy esetleges Irak elleni háború. Először is, mert joggal tart attól, hogy a Huszein trónfosztása után bekövetkező hatalmi vákuum arra bátoríthatja az észak-iraki kurdokat, hogy kikiáltsák saját független államukat, amelyhez a Törökország délkeleti tartományaiban tevékenykedő Kurd Munkapárt (PKK) is örömest csatlakozna. Ráadásul, a háború nem használna az egyre mélyülő török gazdasági-pénzügyi válságnak sem. Ehhez képest nem tűnik túlságosan perspektivikusnak, hogy a török nemzeti olajtársaság olajkutak fúrásába kezdhetett a Bagdad hatásköréből kivont észak-iraki területen.
Nem közvetlenül a terrorizmus elleni harc, hanem Ciprus európai uniós tagságának egyre időszerűbbé válása (2002 végére befejezheti a csatlakozási tárgyalásokat) kényszerítette ki azt a török engedményt, hogy a 27 éve megosztott Ciprus török közösségének vezetője, Rauf Denktas ismét tárgyalóasztalhoz ült görög partnerével, Glafkosz Kleridesszel, holott korábban már többször jelezte, csakis akkor hajlandó folytatni a tárgyalásokat, ha a nemzetközi közösség elismeri a ciprusi törökök államát, az Észak-Ciprusi Török Köztársaságot, amelylyel mind ez idáig csak Törökország tart fenn diplomáciai kapcsolatot. A tárgyalások újrakezdése természetesen még nem garancia a megegyezésre, jelzi azonban, hogy a jelenlegi nehéz gazdasági helyzetben számára is teher a sziget északi, törökök lakta felének eltartása. A fentebb említett kérdésekben tanúsított engedékeny magatartás valószínűleg azzal magyarázható, hogy a Nemzetközi Valutaalappal (IMF) kötött hitelmegállapodást eddig még nem nagyon sikerült „aprópénzre váltani”. Az IMF igen keveset folyósított az ígért szép summából. Az indoklásban szerepelt az ingatag belső török helyzet is. A kicsikart engedmények viszont aligha emelik az Ecevit-kabinet ázsióját.