Árpád-házi Szent Margit élete és legendája

Pápai – „püspökkari” – körlevél mondta ki 1944. január 16-án, hogy Árpád-házi Boldog Margitot „a magyar nemzet gyönyörű szép élete és csodái miatt szent halála napjától mostanáig megszakítás nélkül szentnek nevezte és szentként tisztelte”. Mert IV. Béla királyunk leányát, V. István testvérét csak ekkor, sok évszázad késéssel avatták szentté. Pedig ha valaki, ő rászolgált erre, példamutató és legendásan nyomorúságos életével.
Margit 1242-ben született a dalmáciai Klissza várában, ahol a tatár hadak elől menekülő királyi család menedéket talált. Apja, IV. Béla, aki szoros kapcsolatban állt a domonkos renddel – a „dömésekkel”, ahogy középkori eleink mondták – a veszprémi domonkos apácák kolostorába adta leányát. Az ország épp ocsúdóban volt a pusztulásból, romok lepték, melyek fölött pernye és dögre éhes keselyűk keringtek. A király pedig – fogadalmát betartva – kolostort építtetett a Nyulak szigetén, amely mind a mai napig leánya nevét viseli. A szépen hangzó Nyulak szigete név – talán tudatos – „félreolvasás” eredménye, hiszen a szigetet korai középkorunkban Isola leprorumnak (Leprások szigete) nevezték, mert itt különítették el a ragályos leprásokat. A nevet Isola leporumnak, azaz Nyulak szigetének véltek utóbb. Egyetlen betű a különbség.
IV. Béla azért is emeltette a kolostort, hogy abban leánya „szűzi hangon dicsérje a Szüzet és az irgalmasság anyjától irgalmasságot nyerjen”. Nemcsak önmagának, hanem az egész elkínzott magyar nemzetnek. A kolostorból kultikus kegyhely lett, az ország hitének központja és őre. Margit – aki a főváros védőszentje lett – itt halt meg 1270-ben, huszonnyolc éves korában.
A sanyarú sorsát vállaló királyleányhoz, aki rongyokban járt és a legpiszkosabb munkákat is derűsen végezte, már életében eljártak a nyomorultak. Betegek és szűkölködők: a dáni pintér, a törpenövésű Pinka, a vak Neste meg a felpüffedt arcú német Ölse, az ördöngős somogyvári Márton, a balga bíró felesége, a köszvényes kátai Petri, a szemfájós nyitrai ispán meg a kún, aki megígéri, hogy keresztény hitre tér, ha vak lova visszanyeri a szeme világát.
A Szent Margit-legenda, melyet a nevezetes Ráskai Lea apáca kézírásában ismerünk, hosszan sorolja a királyleány nyomorúságát és csodás tetteit. Margitnak sikerült a XIII. századi dominikánus lelkiség legmagasabb fokát elérnie. E szellem lényege az önsanyargató szigor, az önmegtagadás és magunk megalázása. „Istent szeretni, önmagát megutálni, de senki mást meg nem utálni, senkit meg nem ítélni…” A középkori misztika célját és mindent átvilágító nagy élményét sikerült megvalósítania: már földi életében egyesült Krisztussal. Mint a legenda krónikása írja: „meggyulladozván imádkozik vala szűntelen.” Ez a „meggyulladozván” a misztikus istenélmény tüzére utal, melyet csak a középkor ismert. Margit, mint a kortársak feljegyzik, imádkozva eksztázisba esett, kitalálta mások titkos gondolatait, de sokszor meg is korbácsolta magát mások bűnei miatt.
A róla alkotott képek és szobrok fekete kápás fehér domonkos ruhában, kezében liliommal, fején koronával ábrázolják. Kultusza külföldön is elterjedt. Assisiben, Firenzében XIV. századból való freskója látható. Ugyanígy Trevisóban, ahol a kép felirata: Beata Margareta Regina Ungariae Ordinis Fratrum Predicatorum. Ragusa templomának szószékén fába faragott alakja áll. De törékeny termetét megörökítik többek között a perugiai meg a berni dominikánus templom szentjei között, a weeseni kolostor oltárképén és a római Santa Maria sopra Minerva egyik pillérén is.