A két világháború között báró Kornfeld Móric az egyik legjelentősebb magyarországi középkori szobor-, illetve könyvgyűjtemény birtokosa volt. A műtárgyakat a második világháború végén a szovjet megszállók elhurcolták. Az elmúlt években nyolc XV–XVI. századi szobrot a moszkvai Grabár intézetben azonosítottak a magyar kutatók, a könyvtár 68 darabját pedig a Nyizsnyij Novgorod-i könyvtárban találták meg.
– Édesapám hungaricagyűjteménye, amely elsősorban XVII–XVIII. századi könyvekből állt, s amely 1944–45-ben a sárospataki könyvtárral együtt eltűnt, részben már korábban felbukkant. Most a nemzetközi kapcsolatok alakulása azt ígéri, hogy minden visszatér. Az Országos Széchényi Könyvtár szakemberei látták az anyagot Oroszországban, megállapították, hogy jó állapotban van, katalógus is készült róla. Megállapodtunk az OSZK-val, ha a könyvek valóban hazatérnek, a könyvtár értékelése alapján eladjuk neki, és az egész összeget azonnal vissza is utaljuk egy fiatal magyar kutatók támogatására létrejövő alapítványba. Úgy vélem, ez a szellemi kincs mindenkié. Az oroszokra most a magyar, a német és a francia állam részéről nagy nyomás nehezedik, ráadásul e könyvek nem is érdeklik az oroszokat.
– Lehet, hogy biztatóan alakul a gótikus faszobrok sorsa is?
– Ennek a gyűjteménynek egy része is felbukkant Moszkvában, sőt, kiállításon is szerepelt. Sajnos a szobrok visszatérését illetően bizonytalanabbak vagyunk. Mindenesetre a Szépművészeti Múzeummal is kötöttünk egy megállapodást arra az esetre, ha a dolgok kedvezően alakulnak. Miután ön a Magyar Nemzetet képviseli, nem tudom, mit tud arról, hogy édesapám Chorin Ferenccel együtt fő támogatója volt annak idején az induló Magyar Nemzetnek. Mégpedig azért, mert egy jó értelemben vett konzervatív, német- és nyilasellenes, magyar irányú lapot akartak teremteni, amilyen akkoriban nem volt, kivéve mondjuk a Pester Lloydot, de az németül jelent meg.
– A mai magyar politikai életben pártállástól függően sokféleképpen értelmezik a „magyar irányú” kifejezést…
– Nézze, egy higgadt, józan nacionalizmus kívánatos. Az nem kérdéses, hogy az utolsó húsz-harminc évben a világ jelentősen szűkült, a nacionalizmus kifejezésnek rossz mellékíze lett. Úgy vélem azonban, hogy az ember legyen hálás a hazájának, nem szabad elfelejteni a hátterünket, de sosem más kárára. Valamifajta internacionalizmus jegyében ezt sosem szabad feladni. A közös jó érdekében természetesen együtt kell működni, de a magyarok sosem lesznek franciák, csehek vagy mások.
– Apai ágon az ön családja Csehországból származik…
– Nagyapám egy kis cseh városkában, Jenikauban született. Bécsbe került, 1879–80-ban Rothschildék onnan küldték szanálni a Pesti Hitelbankot. Édesapám már itt született. Nagyapám volt az alapítója és első elnöke az ipari tőzsdének, és ő volt az, aki ragaszkodott hozzá, hogy a gabonatőzsdével ellentétben ennek a nyelve a magyar legyen.
– Az ön édesapja, báró Kornfeld Móric hogyan vitte tovább az atyai örökséget? Milyen szerepet játszott a korabeli iparban, pénzügyi világban?
– Egészen fiatalon a Ganz Danubius vezérigazgatója volt, de 1919 után nem igazán vett részt az ipari vállalkozásokban. Mivel édesanyám Weiss Manfréd lánya volt, édesapámnak is ott volt az irodája a hat Weiss testvér tulajdonában lévő cég központjában, a Mária Valéria utcában, akárcsak Chorin Ferencnek, a másik Weiss lány férjének. Hivatalos tisztsége azonban nem volt. Felsőházi tagként aktívan politizált, s még aktívabb volt az iregszemcsei családi birtok vezetésében. Igazi mintabirtok volt ez. Ami akkor igazán ritkaságnak számított, minden cselédlakásban volt villany, vízvezeték, öblítéses vécé. 1938-ban az eucharisztikus kongresszusra harminc-negyven katolikus cselédet hozott Budapestre, közülük néhány idősebb akkor látott először vonatot.
– Emellett aktív műgyűjtő is volt.
– Azt mellékfoglalkozásnak tekintette. Szórakozás volt számára. A gyűjtemény, természetesen lassuló ütemben, de folyamatosan gyarapodott egészen a harmincas évek végéig. Hogy édesapám szenvedélyének mi volt a fő motívuma, azt nem tudom. A régi könyvek és a gótikus szobrok vonzották. Szerényebb méretekben a nagyapám is gyűjtött, szépen berendezett lakásuk volt a Bajza utca 32.-ben. Mi nem messze onnan, a Lendvai utcában laktunk. 1913-ban átmenetileg költöztünk oda, azután ott ragadtunk a második világháborúig. Nagyon kényelmes volt ott élni, ráadásul közel voltunk az Andrássy úti Weiss-villához, a Chorin-házhoz. A környéken lakott a harmadik Weiss lány is, aki egy Mauthner fiúhoz ment feleségül. Negyedik lánytestvérük sosem ment férjhez. Két további testvérük fiú volt: Alfonz és Jenő. Mi négyen vagyunk testvérek.
– Sok lapot számlál, sokfelé ágazik ez a családi krónika. De valójában nincs is még megírva. Vagy igen?
– Részletekben. Készült könyv Kornfeld nagyapámról s egy kisebb Chorin Ferencről. Édesapám életrajzán most dolgozunk Széchenyi Ágnessel. Nem hagyományos életrajz lesz, cikkek, levelek fogják át a két világháború közötti időszakot. A jövő év közepére talán készen leszünk vele.
– Tudom, hogy nem volt elkényeztetett gyermek, hiszen akkori emlékeit idézve megemlítette, hogy édesanyja akkor vitte el a Ruszwurmba vagy a Korona cukrászdába egy süteményre, ha jól viselkedett. Mégis, mit jelentett ebben a kultúrával, művészettel átitatott közegben élni?
– Természetesnek vette ezt az ember. 1924-ben születtem, műalkotások és könyvek vettek körül, de hogy ott vannak és fontosak, az 13-14 éves korom táján tudatosult bennem. Édesanyám kiskoromtól elvitt a múzeumokba, ha utaztunk, akkor is kerestük az értékes műveket. Emlékszem, nyaranta néhány hetet a belga tengerparton, majd a svájci hegyekben töltöttünk. A kettő között Bázelben kellett átszállni. Reggel hatkor taxiba szálltunk az állomás előtt, s a várakozás egy órája alatt minden alkalommal ellátogattunk a Münsterbe. Máig magam előtt látom a homlokzat Szent György- és Szent Márton-szobrát. A Szépművészeti Múzeumban szerzett élményeimre hat-hét éves koromtól emlékszem. Petrovits Elek főigazgató nagyon jó barátja volt édesapámnak, minden vasárnap nálunk ebédelt. Rendkívül művelt, kedves ember volt. Én azonban mégis más pálya iránt vonzódtam, orvos szerettem volna lenni, mégpedig annak a Batthyány grófnak a példájára, aki dunántúli birtokán ingyen kezelte a betegeket. Valami hasonlót szerettem volna csinálni. A háború miatt persze semmi nem lett belőle.
– Hogy mi történt a Weiss családdal, arról a korszakról szóló történelmi munkák beszámolnak. Arról azonban kevésbé, hogy az egyes családtagok hogyan élték át az eseményeket.
– Engem a németek bejövetele Pécsett ért. Noha katolikusnak születtem, a zsidótörvények miatt nem járhattam a pesti orvosegyetemre, ezt azonban nem is bánom, mert nagyon jó egyetem volt a pécsi. Akkor csatlakoztam a család többi tagjához, amikor aláírták a szerződést, hogy a németek huszonöt évre bérbe veszik a Weiss-gyárat, s ennek fejében a családot és még azt hiszem, hat embert kivisznek Portugáliába. Német katonai teherautókon mentünk Bécsbe, majd a purkersdorfi állomáson egy mellékvágányon, vasúti kocsikban töltöttünk néhány napot. Egy szerelvényhez csatolva vittek bennünket Stuttgartba, onnan Lufthansa-géppel repültünk Madridba, s utaztunk tovább Lisszabonba. Kalandos út volt ez, a sors különös kegyelme, hogy megmenekültünk. Máig nem értem, miért teljesítették a németek, amit ígértek, hiszen el is vehették volna az akkor mintegy 250 millió amerikai dollár értékűre becsült gyárat. Egyesek talán már a háború utáni évekre, az elkerülhetetlen vereségre gondoltak.
– Mi történt a műkincsekkel?
– Csak személyes dolgokat vihettünk magunkkal. A könyvek már egy bank széfjében voltak, onnan vitték el az oroszok. A gótikus szobrok egy része a lakásban maradt, amikor március 19-én bevonultak a németek, ők is vihettek el belőlük. Szüleim elmenekültek, édesapámat később Chorinnal együtt tartóztatták le. A zirci apát bújtatta őket, de valaki feljelentette. A Fő utcában hallgatták ki őket, majd a Gestapo svábhegyi központjában. Apámat Mauthausenbe vitték, s onnan csak akkor hozták vissza Bécsbe, amikor vele is alá kellett íratni a szerződést. Akkor csatlakozhatott a családhoz.
– Édesapja hogyan élte meg a gyűjtemény elvesztését?
– Nem csodálkoztunk azon, hogy elpusztították vagy elvitték a műkincseket. Édesapám fájlalta ugyan, de alapjában véve könnyen túljutott rajta. Higgadt, nyugodt, majdnem reneszánsz ember volt.
– Miért csak majdnem?
– A természettudományhoz nem nagyon értett, de a humán dolgokhoz nagyon. Washingtonban írással, olvasással foglalkozott, nem lelkesen, de részt vett a magyar körök életében. Volt akkora magánvagyona, részben svájci bankokban, hogy szerényen, de kényelmesen élhettek. Mi pedig dolgoztunk. Bátyám a hotelszakmában, egyik nővérem orvosi laboratóriumban, sógorom, Szegedy-Maszák Aladár, a volt washingtoni nagykövet a Voice of Americánál. Én persze közben katonáskodtam is. 1945 karácsonyán érkeztem Amerikába, s márciustól több mint egy éven át szolgáltam. 1953-ban végeztem a Harvardon, majd a szakosodást követően anaszteziológus lettem. A Michigani Egyetem professzoraként, harmincegy év után, 1993-ban mentem harmadszor s immár végleg nyugdíjba.
– Úgy tudom, édesapjához hasonlóan önt is megfertőzte a műgyűjtés szenvedélye.
– Lényegesen szerényebb keretek között, de én is műgyűjtő lettem. Elsősorban a XIX–XX. századi metszetek érdekelnek, de volt egy kisebb festménygyűjteményem is. A képek egy részét első feleségem halálakor eladtam azzal a villával együtt, amelyben éltünk, de néhány szép Rudnyánszky-, Rippl-Rónai-képem ma is megvan.
– Mit tudtak édesapja gyűjteményének sorsáról?
– Sokáig abszolút semmit. Nővéremék kapcsolata a Szegedy-Maszák család Magyarországon lévő tagjaival a hetvenes évektől vált újra élénkebbé. Én csak 1992-ben jöttem haza újra, a budapesti piaristáknál akkor volt az ötvenéves érettségi találkozónk.
– Azóta viszont gyakrabban jön, volt év, amikor nem is egyszer repülte át az óceánt. Rendszeresen fordítja angolra a Szépművészeti Múzeum és az Országos Széchényi Könyvtár kiadványait, méghozzá ingyen. Miért?
– Beleszerettem az országba, ott segítek, ahol tudok. Persze nemcsak én, hanem a család más tagjai is. Amikor a Szépművészeti Múzeumban találtak olyan műtárgyakat, amelyekről kiderült, hogy a mieink voltak, odaajándékoztuk a gyűjteménynek. Ezek a Gótikus faszobrok című kiállításon ma is láthatók. Édesapám emlékét őrzik, azét az emberét, akinek a legjellemzőbb tulajdonsága az volt, ahogyan az a kiállítás bejáratánál is olvasható, hogy mindig kész volt a művészeket támogatni.
Marsai Viktor
Az EU migrációs politikája kudarcot vallott, a líbiai együttműködés az embercsempészeket erősítette
