Az első kapavágástól

Ganz Ábrahám egykori svájci vasöntő munkás, későbbi magyar gyáriparos is elégedett volna azzal a létesítménnyel, amelyet Budán, a Vízivárosban a városi tanács engedélyével alapított műhelye helyén emeltek XXI. századi követői.

A magyarok találékonyságát, problémamegoldó készségét, kreativitását, újítások iránti fogékonyságát a (megmentett, átépített) gyárépületében szemlélhető kiállítás ugyanis a Ganz-cég világhírű szabadalmait is dicséri, s az utódok, Mechwart András, Jendrassik György világszínvonalú tevékenységét is felidézi. Ami e két korszak, a műszaki birodalom megalapítása, lendületes fejlesztése, valamint a múltbéli ipari értékek méltó továbbörökítése között volt: szocialista indusztria eltűnt e vidékről. Fölrobbantották, eltakarították. (El is felejtenénk, ha tudnánk…)
Elégedetten szemlélődhet az is, aki az első kapavágástól (levegőbe röpített épületelemektől) az utolsó simításokig követte figyelemmel, miként lett az 1999 telén megfogalmazott kormányhatározatból – létesüljön grandiózus tematikus tárlat számára alkalmas kiállítási csarnok és közpark a Ganz-gyártelepen, a Marczibányi tér – Lövőház utca – Margit körút által határolt, öthektárnyi városnegyedben – valóság. A közparkot még a nyáron birtokába vette a lakosság (a tervezők ábrándja, hogy így adjon randevút Budán egymásnak az ifjúság: „hétkor a Millenárison”, a mindennapok tartozéka immár). A magyarság alkotókedvét, leleményességét, felemelkedési vágyát és mindig megújuló bizakodását, valamint a vitathatatlan magyar sikert megjelenítő kiállítás most nyitja meg kapuit.
Lechner Ödön Kecskemét városának tervezett (de soha meg nem épített) víztornya lebeg a kiállítási csarnokba belépő látogató feje fölött. Pár lépéssel továbbhaladva szócsillagképek alá jutunk (szavak és évszámok ragyognak le ránk, lehet álmélkodni: előbb ismerhette a magyarság az alma szót, mint az aranyat, a királyt, mint az anyát), igazolásául annak, hogy a Kárpát-medencében letelepedett magyarság mennyi mindenhez rendelkezett megfelelő ismeretekkel. (A bányászathoz, az erdészethez, a vizek megszelídítéséhez, a fa- és fémmunkákhoz is…) Az első látnivalók is azt sugallják, ne a klasszikus értelemben vett múzeumi tárlatra számítson, aki december 18-tól (2002. december 31-ig, több alkalommal is talán) a millenáris kiállítást megtekinti. Akik e gyűjteményt összeállították, nem a tárgyakra fokuszáltak elsősorban, hanem az alkotó emberekre, akiknek legfontosabb közös alkotása a magyar nyelv.
A Komárom megyei Kocs község szekeresei a középkorban fából készítették azt a kocsi szekeret, amelyet rugalmasságáért, javíthatóságáért, gyors utazásra való alkalmatosságáért Európa-szerte kedveltek, s gyártóinak településéről a magyarból átvett kocsi szó valamely helyi „változatával” emlegettek. Tóth János hintókészítő-mester készítette el a millenáris kiállításra a Kocs községből való kocsi hű mását, ez ott függ a hatalmas kiállítási csarnok emeletei közt, különböző szemszögből lehet látni, gyönyörködni benne. Magyar találmány, elvitathatatlanul… Az a közelében látható beszélőgép is, amelyet Kempelen Farkas 1791-ben kiadott könyve alapján rekonstruált két fonetikus, Nikléczy Péter és Olaszy Gábor. Levegőfújtatással szóra bírható az apró masina, egyszerű mondandóját: „baba, papa” megérti a látogató. Aki nem tudná (s miért tudná, mi, magyarok „csak” a büszkélkedésre érdemes értékeinket szoktuk volt feledni), magyar találmány az első számítógépes szövegfelolvasó rendszer is, a Vox 12. Ugyanaz a két szakember, a villamosmérnök-fonetikus Olaszy Gábor és az elektrotechnikus-fonetikus Nikléczy Péter tervezte s fejlesztette ki – Kiss Gábor programozó matematikus segítségével –, aki a Kempelen-féle beszélőgépet rekonstruálta. (Kísérőim, akik a megnyitó előtt a millenáris tárlat első négyzetméterein végigvezetnek, Berkecz Mária ügyvezető igazgató, Kirchkeszner Ágnes főtitkár hosszan sorolják azoknak a mind ez idáig kellően nem méltányolt szakembereknek, tudósoknak a nevét, akik a kiállításrendezők segítségére siettek. Önzetlenül, lelkesen. A tudományos ismeretterjesztés szolgálatára, a magyar kreativitás dicsőségére.) Megtudom, hogy magyar a feltalálója a stencilgépnek. Gestetner Dávidnak hívták, Csornán született, 17 esztendős korától az Egyesült Államokban élt, sokszorosítógépének szabadalmaztatása után, a XIX. század végén olyan üzemet alapított, amely később világhírű vállalattá fejlődött. Aztán az jut tudomásomra, hogy a vakok számára készített beszédszintetizátorok is magyar számítástechnikai szakemberek leleményességét dicsérik. Hogy a golyóstoll feltalálója, Bíró László József is Budapesten kezdte pályáját, a Bíró körüli szabadalmi pereket részletező sajtóhíradásoknak „köszönhetően” közismert immár…
Bolyai János munkásságához, a „tér abszolút igaz tudományához” Lénárt István írt bevezetőt. Ő dolgozta ki a Bolyai „új, más világát” szemléltető módszert is síkok, gömbök és félgömbök segítségével. A humaniórák iránt fogékony lélek is hosszan gyönyörködik az áttetsző modellekben, de a Bolyai-féle összehasonlító geometria láttán támadt feszültség csak a zimbalo ungherese, a Schunda-cimbalom közelében enged föl a lelkében; a magyar cimbalom a XIX. század utolsó harmadának sikere volt. Szomszédságába igazi hangszerkészítő műhely költözött, a közelben Liszt Ferenc zongorája látható… Emitt a „magyar” holdjárókerék, az 1956 óta az Egyesült Államokban élő Pavlics Ferenc munkája, Eötvös Loránd négy eredeti ingája. A Van de Graaff-generátor, 1951-ben készítették (a vasfüggöny mögött sem halt ki, lám, minálunk a tudományos alkotókedv), pincék mélyéről hozták a felszínre, s állították össze lelkes szakemberek: Demeter István és Kostka Pál. Az eredeti rajzok és fotók alapján rekonstruált híres repülőknél, Svachulay Sándor Kolibrijénél, Rubik Ernő Vöcsökénél, Rotter Lajos Nemeréjénél megálljt parancsol az emberi befogadóképesség határa. A többit majd legközelebb tekintem meg, mondom. Kísérőim tudatják velem: a kiállítás harmadát ha bejártam. Történelmi példával védekezem: a Ganz-gyártelep helyén létesített, XXI. századi millenáris kiállítással némiképpen rokonítható városligeti millenniumi kiállítást az 1896. májusi megnyitó után maga a király is tizenkétszer nézte meg. (Igaz, azt beszélték róla, lassú felfogásúnak született…) Amúgy a párhuzam a két grandiózus időszaki kiállítás között sok tekintetben érvényesíthető. Tükörképe a kornak és az országnak, írták (rosszallóan?, dicsérőleg?) az 1896-os nagy rendezvényről. Írhatják a mai millenáris tárlatról is. Dicséretként is akár.