Az Erzsébet Kórház

A Dohány és az Alsóerdősor utca sarkán álló egykori, Erzsébet Szegényápolda, a szegényotthonok kórházai közül 1856-ban, harmadikként épült meg a fővárosban. Neve gyakran változott, a két világháború között Erzsébet Szeretetotthon Kórházként, 1947-től Korányi Sándor és Frigyes Kórházként, majd 1992 óta Erzsébet Kórház-Rendelőintézetként hívták.
Az első hazai kórházat a mai Rudas fürdő helyén a Johannita rend építette fel a XIV. században, amely leprakórházként kezdte meg működését, és később alakult át általános gyógyintézetté. Eleinte többnyire az egyház létesített kórházakat, ezek a szegény sorsú betegek gyógyítását, a járványok idején pedig a fertőzött lakosság elkülönítését szolgálták, a betegápolók pedig apácák és szerzetesek voltak. A régi kórházak mindössze néhány hatalmas kórteremből álltak, amelyek egy hosszú folyosó oldalán sorakoztak, és ezt egészítették ki a pincében található mellékhelyiségek, a konyha és a személyzeti szobák.
Az új kórházépítési forma, a pavilon jellegű kórháztípus Angliából kiindulva csak a XVIII. századtól kezdve váltotta fel ezt, amelyben már lényegesen nagyobb teret különítettek el a gyógyítás céljaira. Ez az építési forma átterjedt hazánkba is, jellemzője a szétszórt, földszintes, esetleg egyemeletes épületekből álló kórházrendszer, amely segítségével már elválaszthatták az egyes osztályokat. A fővárosban létesült gyógyintézetek zöme egyházi kezelésben, régi kórházak, kaszárnyák, szegényházak és árvaházak területén fejlődött ki a XIX. század elejétől, de rövidesen megindult a tehetősebb polgárok, földesurak alapítványaiból épült és működő kórházak létesítése is.

A mai egyik legjelentősebb fővárosi gyógyintézményt, az Erzsébet Kórházat is a szegényházak ápoltjainak növekvő száma hívta életre. A XVIII. század közepétől működő Nyár utcai szegényház, amelyet hosszú ideig a Pesti Jótékony Nőegylet pártfogolt, 1833-tól átkerült a főváros birtokába, és a növekvő igények miatt előbb a Sándor, majd a Diófa utcában nyitottak fiókintézeteket, majd 1856-ban az Erdősoron. A ma a város szívében, a Dohány utca sarkán álló, akkor háromszáz férőhelyes Erzsébet Szegényápolda – avagy ahogy szólították: az Elisabethinium – azonban rövidesen már kicsinek bizonyult, ezért 1872-ben bővíteni kellett. A két világháború között Erzsébet Szeretetotthon Kórházként, már 38 szobával, 557 ággyal működött és sebészeti, ideg-, elme- és két belgyógyászati osztály kapott helyet benne.
A második világháború után államosították, és 1947-től Korányi Sándor, a század elejének egyik legkiemelkedőbb orvostudósának nevét viselte, aki nemzetközi hírnevet szerzett mind a vesebetegségek kutatása és gyógyítása, mind a fertőző betegségek, különösen a tbc kezelése terén. Az eleinte a kerületi, majd a fővárosi tanács vezetésében működő kórházat időközben speciális, a mérgezettekkel foglalkozó baleseti belgyógyászati osztálylyal bővítették, és 1968-tól hozzácsatolták a Csengery utcai utókezelőt és a Benczúr utcai kórházat is. Jelenlegi nevét 1992-ben kapta az intézmény, az Erzsébet Kórház mára közel nyolcszáz fekvő beteg kezelését teszi lehetővé.