Centrumpolitizálás a centrumban

Választási szövetségesek, a tartós esélytelenség és a társadalmi támogatottság hiánya 2001 novemberében arra késztetett néhány jelentéktelen politikai szervezetet, hogy a mértani középpontba húzódva együtt próbálják meg elérni a társadalmi jelenléthez szükséges ingerküszöb alsó határát. A Magyar Demokrata Néppárt, a Kereszténydemokrata Néppárt, a Harmadik Oldal Magyarországért Egyesület és a Zöld Demokraták kapaszkodtak egymásba. Az általuk létrehozott Centrum Párt célja, hogy megakadályozzák a kétpárti demokrácia létrejöttét és a szélsőséges pártok pozícióba kerülését. Ezek szerint Kónya Imre, Droppa György, Pusztai Erzsébet, Kupa Mihály (elnök), Bartók Tivadar és Nagy Tamás a jövőben egy pártban politizál.
Az erőviszonyokat és a magyar pártpolitikai szerkezet egészét vizsgálva valószínűleg nem tévedünk nagyot, ha azt állítjuk, hogy ez az új szerveződés valójában nem más, mint a korábban kudarcot vallott Békejobb Mozgalom más formában történő továbbélése.
Az előzményekhez szorosan hozzátartozik, hogy az aktív politikusok egy része 1996-ban Szabó Iván vezetésével látványosan kilépett az MDF-ből és Magyar Demokrata Néppárt (MDNP) néven új szervezetet hozott létre. A fórum ’98-ban már nem jutott be az Országgyűlésbe, a parlamenti frakció megalakítását a Fidesznek köszönhette. Mára minden érintett belátta, hogy az MDF-nek országos szervezettsége ellenére sincs esélye 2002-ben sem az önálló parlamentbe kerülésre. Így egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az MDF önállóságának további erőltetése végső soron csak az MSZP-t erősítette volna.
A Békejobb első változata lényegében az MDF két egykori szárnyának újraegyesítése lett volna, néhány hozzájuk csapódott jelentéktelen politikai erővel (Vállalkozók Pártja). A Békejobbnak komoly társadalmi támogatottsága soha nem volt, annak ellenére, hogy egy időben a balliberális médiumoktól jelentős támogatást kaptak. Az MDNP tele van hataloméhes, sértett politikusokkal, akik mindmáig másokat okolnak marginalizálódásukért, és képtelenek szembenézni azzal a ténnyel, hogy saját maguk nullázták le saját magukat. Nem áldozatok, hanem hiú, felelőtlen politikusok, akik rosszul mérték föl az erőviszonyokat, és rossz döntéseket hoztak. Az MDNP 2000 nyarán elérkezettnek látta az időt, hogy a Békejobb keretein belül az MDF és a Vállalkozók Pártja segítségével valami életképes képződményt hozzon létre. Dávid Ibolya ekkor még nem mondott le végleg a Békejobbról, de az MDF-es politikusok valószínűleg mindannyian tudták: egy ilyen lépés a politikai öngyilkossággal egyenlő. Az MDNP-ben uralkodó értékzavarról tanúskodott, hogy a dabasi időközi választásokon Havas Henrik és Verebes István is szerepelt Pusztai Erzsébet kampányában, aki pedig többször leszögezte: az MDNP nem liberális, hanem kereszténydemokrata-konzervatív párt. De az öndefinícióktól és magyarázkodásoktól függetlenül aligha véletlen, hogy egyre több balliberális véleményformáló kezdett írni a két rendszerváltoztató centrumpártról, melyekben egyre több a közös vonás. A Békejobb vezetői csak nehezen dolgozták fel a szerveződés kudarcát. Eleinte harcos hangokat hallattak. Font Sándor, az MDF frakcióvezetője például úgy nyilatkozott 2000 márciusában, hogy a Fidesznek végre tudomásul kellene vennie, hogy a Békejobb 2000-nek komoly politikai súlya van. Pusztai Erzsébet ugyanakkor arról beszélt, hogy egyre erősebbek a centrumpártok. Hangsúlyozta, hogy saját pártja az MDNP és a Fidesz között koncepcionális kérdésekben mutatkozó jelentős különbségek vannak, ráadásul ők nem tapasztalták, hogy a Fidesz az integráló szerepet betöltené. Említésre méltó az SZDSZ-hez tartozó Csepeli György helyzetértékelése: „Ha a két rendszerváltó párt középre kerülve megtalálja a helyét a palettán, az értékbeli különbségek nem képezhetik akadályát a normális kommunikációnak.” (Politika és logika, Népszava, 2000. május 30.)
2000-ben még sokan bíztak abban, hogy az SZDSZ és a Békejobb közeledésével megnő az ún. centrum esélye, és létrejön egy harmadik erő, amelyik eljátszhatná a mérleg nyelvének szerepét. Nem véletlen, hogy míg az MSZP-t, az SZDSZ-t és az MDF-et a modernizációs európai pártok közé sorolták, addig az összes többit a gyűlölködő jelzővel illették. A Békejobb végül is mindenkinek békejobb volt, kivéve a koalíciós pártokat.
2001 őszére nyilvánvalóvá vált: ha nem köt korrekt választási szerződést a Fidesszel, akkor az MDF nem lesz többé parlamenti párt, ugyanakkor néhány képviselőjük valószínűleg megtalálta volna a politikai túlélés módját. A párt népszerűségi indexe tartósan 2-3 százalék körül mozgott: egyetlen komolyan vehető közvélemény-kutatás sem volt, amelyik bizakodásra adott volna okot. Az ebből adódó következtetéseknek nyilván komoly szerep jutott a döntéshozatal folyamatában.
Mindez ma már a múlté: végül is győzött a politikai racionalitás, és a Dávid Ibolya vezette MDF történelmi jelentőségű választási szövetséget kötött a Fidesz-Magyar Polgári Pártban tömörült jobbközép erőkkel, nagyban javítva ezzel a posztkommunistákkal és a balliberálisokkal szembeni erők választási esélyeit. A megállapodásnak köszönhetően csökkent a bizonytalan szavazók száma, és jelentősen nőtt a Fidesz–MDF-koalíció támogatottsága. Tisztul, polarizálódik a helyzet. Aligha véletlen, hogy az SZDSZ is rohamosan közeledik az MSZP-hez.
Ma már csak rossz emlék a Békejobb: fölösleges kitérő. Szerencsére az MDF-ben is többségben voltak azok, akik a balliberális médiában szerzett népszerűségről lemondva vállalták végre valódi helyüket és értékeiket. Bár Dávid Ibolya a közvélemény-kutatások szerint még őrzi népszerűségét, de miután egyértelművé vált – egyébként korábban sem megkérdőjelezhető – politikai hovatartozása, azóta érezhetően megváltozott az elnök asszony és a baloldali médiumok viszonya. Az utóbbi néhány hónapban több rosszat írtak Dávid Ibolyáról, mint amennyit az ezt megelőző három évben. (Vajon belegondoltak-e az őt most támadók, hogy minden róla írott gúnyos és ellenséges mondat csak megerősíti az MDF elnök asszonyát döntésének helyességében? John Stuart Mill írta: „Sok olyan igazság van, melynek mélységét mindaddig nem fogjuk fel, amíg a tapasztalat nem teszi számunkra érzékelhetővé.”)
A Fidesz és az MDF közötti történelmi jelentőségű megállapodás új helyzetet teremtett, ami a politikai élet miniszereplőit és maradványalakulatait is cselekvésre késztette. Az gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy az MDF nélkül nincs Békejobb, ezért az MDF-ből kivált MDNP-s politikusok lépéskényszerbe kerültek. Ki kellett találni valamit, ami olyan, mint a Békejobb, de mégsem az. Ez lett a Centrum Párt, melyet ideológiailag – és politikailag – elég nehéz definiálni, hiszen a résztvevők között magukat kereszténydemokratáknak vallókat ugyanúgy találunk, mint meggyőződéses baloldaliakat. Valószínűleg e problémára kínál megoldást Kupa Mihály egyik nyilatkozata: „A Centrum nem választási párt, nem ideológiák mentén szerveződik, programra, nem dumára építve kínál megoldásokat.” Nyilvánvaló, hogy a népszerűtlennek tartott pártpolitikától kissé idegenkedve a közép tisztességes képviselőinek szerepét kívánják eljátszani. Ők nem baloldaliak, és nem jobboldaliak: ők a centrum. Egy logikusan és törvényszerűen kétpólusúvá váló politikai szerkezetben tudatosan és kényszerűen húzódnak középre – a légüres térbe. Politikailag veszélyes és kockázatos lépés. Pillanatnyilag nehéz elképzelni, hogy a sok különböző szándékot és érdeket hogyan fogják „becsatornázni” és kommunikálhatóvá tenni? A különböző értékrendet vallókról nem is beszélve. Nem véletlen, hogy az MDNP több vezető politikusa (Bod Péter Ákos, Granasztói György stb.) tiltakozott Pusztai Erzsébeték „centralizálási” kísérletei ellen.
Úgy tűnik, miközben az MDNP-ben tevékenykedő – egykori MDF-es – politikusok egy része mára elveszítette realitásérzékét, addig az MDF-ben politizálók, felismerve történelmi felelősségüket, megőrizve politikai identitásukat, egy rendszerváltó párthoz méltó, felelős – és hosszabb távra szóló – döntést hoztak.
A többiek pedig – két lábon állva – ott lökdösődnek a centrumban.
A szerző a miniszterelnök főtanácsadója