Egy csöpp feltámadás

Ma helyezik örök nyugalomra a Fiumei úti temetőben Barankovics Istvánt, a II. világháborút követő idők utolsó nagy, polgári-keresztény értékrendű politikusát, aki 1949 februárjában az önkény (és talán a korai halál) elől külföldre menekült.
Az örök nyugalom, a lélek után, kijár a testnek is, s azt kell hinnünk, hogy e férfiú teste csakis magyar földben nyugodhat.
Illő, hogy a Magyar Nemzet különös figyelmet szenteljen a hazatérésnek és újratemetésnek, hiszen a halottban – akinek utolsó útja eleven üzenetet hordoz – a lap egykor volt főszerkesztőjét is tisztelheti, az alapító Pethő Sándor méltó utódját. Barankovics sorsa talán példázza azt is, hogy mit gondolt volna és mit tett volna Pethő Sándor, ha megéri a szovjet megszállást és a kommunista diktatúra kibontakozását. Sőt, talán merjük kimondani: e sors és hazatérés a Magyar Nemzet szerepére és hivatására is vet némi fényt, kötelességére figyelmezteti, amely nem egyéb, mint a polgári-keresztény-nemzeti értékek szolgálata.
Senki előtt nem lehet kétséges, hogy Barankovics István (és Pethő Sándor, akivel immár egymás közelében pihennek) hová tartozik és miféle példát mutat.
Az itt közölt országgyűlési beszédrészletek nem csupán gondolkozásmódjáról, töretlen hitéről, hanem jelleméről, bátorságáról is tanúskodnak. Ezt a beszédet akkor mondta, amikor az árulás, a behódolás dívott Magyarországon, amikor a vörös téboly elszabadult, s megalapozta több mint negyven évig tartó totális uralmát. Ezzel a tébollyal szemben érvelt racionálisan, nyugalmát mindvégig megőrizve Barankovics István, szembenézett minden gyilkos hazugsággal, miközben tudva tudta, hogy kockára teszi az életét.
Tudatos volt minden, amit tett. Nem játszott „sem vértanút”, sem „kocsmai hőst”, mértéktartó volt és rendíthetetlen. 1949-ben már pontosan tudta azt, amit sokan közülünk még ma sem fognak fel, ma sem ismernek el. Így írt naplójában: „A kommunista nyilatkozatokból és cselekedetekből, a legszebb, a legműveltebb, a legmeggyőződésesebb kommunistákkal folytatott beszélgetéseinkből közvetlenebbül megismertem azt a sajátos kommunista észjárást és sajátos kommunista, relativista etikát, mely a látszatot valóságnak, a valóságot látszatnak, az erényt bűnnek, a bűnt erénynek, a jót rossznak, a rosszat jónak mondja, sőt látja és hiszi, és amely – a valóságtól teljesen elidegenedve – az »objektív tények« és a »szubjektív tények« önkényes fogalmával dolgozik.”
Kell ennél pontosabb fogalmazás? Ezt éltük át, és bizony bármily sajnálatos s bármily kárhozatos kimondanom: sokszor ezzel kell szembenéznünk ma is. De most máshol az erő és más a hit: Barankovics hazatérhetett.
Nem volt kevély. „Én azzal számoltam – írja –, hogy a politikai rendőrség módszereinek nem tudnék ellenállni, sohasem áltattam magam azzal, hogy ami mással megtörtént, velem nem történhet meg.”
Ez természetesen nem jelentette azt, hogy behódolt. Az ésszerűség és lehetőség utolsó pillanatáig küzdött az országgyűlésben egyházáért, nemzetéért abban a töretlen hitben, hogy „erkölcsi rendjét” a jövő újrateremti majd. Így írt a Mindszenty-per kezdetén: „A propagandaszólamokkal szemben a kormány cselekedetei és vezető kommunistáknak nyilvános és zárt ajtók mögötti kijelentései világossá tették előttünk, hogy a bíboros likvidálása a magyar katolikus egyház maradék függetlenségének elrablása és a Néppárt felszámolása időrendileg is összefüggő kommunista célok (…) Rákosi a bíborost személyes ellenfelének tekintette, s valamennyi ellenfele közül csak őt tekintette személyes ellenfelének (…) s ki akarta kapcsolni a magyar közélet tényezői közül (…) s néha önuralmát vesztve dühödt szitkokban és nevetséges rágalmakban tört ki.”
Ma is tanúi vagyunk – ha nem is hatalmi pozícióból elhangzott – szitkoknak és rágalmaknak. Az újratemetés méltósága válasz ezekre is. Akit ma temetünk, annak gondolkozása és programja „sarkalatosan ellentmondott a kommunizmus, az embert önmagától elidegenítő és az embernél alacsonyabb embereszméjének…”
Képzeljük el azt a pillanatot, amelyekről Barankovics naplójában ezeket a sorokat írta: „Rákosi ez időben egyre többször tette fel nekem a kérdést: még nem gondolt arra, hogy mi lesz önnel?” A magyar parlamentben a képviselők között magánbeszélgetések során akkortájt is a tegeződés volt szokásban. De a kérdésben rejlő halálos fenyegetést még a cinikus Rákosinak sem volt képe tegezve Barankovics tudomására hozni.
Dehogynem gondolt rá! Sőt azt is pontosan tudta, hogy nincs sok választása: vagy áruló lesz az árulók között, vagy elmenekül.
„1949. január 12-én egy hosszabb megbeszélés végén Rákosi közölte velem, hogy ha a Néppárt sürgősen és gyökeresen nem revideálja álláspontját, és jóvá nem teszi eddigi bűneit, likdiváció vár reá. De előbb még beszélni akar velem, majd értesít.”
Ettől óvjon Isten.
Ma, mint tudjuk, senki sem akar „likvidálni” másokat, még lélekben sem. Rákosi anno 1949-ben azt mondotta volt: „A magyar nép ma még vallásos. Mert nem elég művelt ahhoz, hogy belássa a vallás szükségtelenségét… (sic!) Én nem fogom tőle elvenni a vallását, a fejlődés ugyanis a mi javunkra dolgozik. Mi csak ennek a természetes fejlődésnek fogunk segíteni. Már kapom is a sürgetéseket az ország minden részéből, hogy ezt meg azt a szektát ismerjük el és segítsük. Ez a szekta-igény mutatja a magyar vallásos nép eltávolodását…” (a történelmi egyházaktól).
Ismerős érvrendszer? Ismerős logika?
Mennyire múlékony volt Rákosi, s mennyire maradandó Barankovics!
1949. február 2-án Bécsben a következő nyilatkozatot tette a nemzetközi sajtó előtt: „A múlt év decemberében legutolsó parlamenti beszédemben kifejtettem, hogy a kormánynak a szabadságjogokat megsemmisítő politikája következtében a Néppárt nem tudja működését folytatni annak a programnak a szellemében, amelyet a választók helyeseltek. E helyzetből azt a konzekvenciát vontam le, hogy mi a párt léte helyett inkább az elveinket fogjuk választani…”
Ezután többé nem tért vissza Magyarországra. 1974-ben New Yorkban halt meg. Ma nyer végső nyugalmat magyar földben. Ez alkalomból ne mondjunk halotti beszédet, hiszen hazatértében ott rejlik – nem csak e világi értelemben – egy csöpp feltámadás.

Részletek Barankovics István 1948-as, az egyházi iskolák államosítása ellen tiltakozó parlamenti beszédéből

Tisztelt Országgyűlés! Tudatában vagyok annak, hogy a szó és az érv olyan hatalmával nem rendelkezem, amely a koalíciós pártok előzetes elhatározásait módosíthatná, és a törvényjavaslat sorsán változtathatna. Mégis, egy politikai és egy lelkiismereti okom van arra, hogy (…) a javaslat ellen érveinket kifejtsem. A politikai ok abban áll, hogy a mi pártunk a választásokon alapvetően a természetjogi politikai szemlélet mellett és kifejezetten az egyház általános iskolajogának politikai védelme mellett kötötte le magát. Számunkra tehát főbenjáró egzisztenciális, politikai kérdés e törvényjavaslattal kapcsolatos magatartásunk kifejtése. (…)
A lelkiismereti ok pedig abban áll, hogy minket hitbeli parancs is kötelez szólni ama lényeges jogunkról, az igazunkról, amelyet ez a törvényjavaslat kétségbe von.
Tisztelt Országgyűlés! Ez a törvényjavaslat egy ezeresztendős nevelési és oktatási jogot kíván hatálytalanítani, amikor a nemzet köznevelésének és közművelődésének egy olyan tényezőjét akarja a jövő alakításából az iskolák terén kikapcsolni, amely évszázadokon át csaknem kizárólagos működési körben nevelte népünket európai kultúrnemzetté. (…) A törvényjavaslat ugyanis arra törekszik, hogy a nevelés és oktatás egész területén, az elvet erősítő kivételezés lehetőségének fenntartásával, az állami iskolamonopóliumot vezesse be, és az egyháztól elvegye az oktatási és nevelési intézményeket. (…)
E törvényjavaslat jelentőségét (…) megkettőzi az a körülmény, hogy nemcsak a hitvallásos iskolákat, tehát a szorosabb értelemben vett oktatási intézményeket, hanem a hitvallásos nevelőintézeteket is államosítja, mintegy ezzel is kifejezésre juttatván az államnak azt a szándékát, hogy a közösségek, a szülők és az egyház közvetlen befolyásának elhalványítása akaratával az ifjúságra rátegye a kezét. Ezért ez a törvényjavaslat a szülők természetjogába, az egyháznak erővel elvehető, de megsemmisíthetetlen és küldetésétől elválaszthatatlan tanítási és nevelési jogába ütközik. (…)
A nevelés az ifjú személyiségének nem csupán egy részét, hanem személyiségének egészét vonja a maga hatásának körébe. A nevelés nemcsak arra törekszik, hogy az ifjút jó szakemberré, a társadalomnak gazdaságilag hasznos tagjává, továbbá kötelességeit teljesítő állampolgárrá nevelje, hanem a nevelés abban látja teljes feladatát, hogy az ifjú egész személyiségének valamennyi fizikai, szellemi és erkölcsi készségét olyan tulajdonságokká segítse fejlődni, amelyekkel azután élete során egy magas embereszményt meg tud közelíteni. (…)
Az viszont, hogy mi vagy minő az embereszmény, (…) attól függ, hogy az embernek végső céljáról és rendeltetéséről milyen fogalmat hordozunk magunkban. Arra a kérdésre pedig, hogy mi az emberi személyiség végső célja mindenen túl, az ember világnézete és vallása ad feleletet. Innét van az, hogy a keresztény ember számára – aki azt vallja, hogy Krisztus az út, az igazság és az élet, és hogy a keresztény egyház éppen az ember végső céljára vonatkozó igazságoknak van birtokában – a neveléssel szemben természetesen és logikusan az a legfőbb követelménye, hogy a nevelés minden téren keresztény legyen. (…) Ez természetesen nem zárja ki azt, hogy az egyház nevelési elveit az állam nem teheti vagy soha nem teszi magáévá, de ennek a ténynek nincs megnyugtató és kielégítő biztosíték értéke, már csak azért sem, mert az állam bármikor megváltoztathatja legfőbb elveit is. Felmerül ezek után a kérdés, hogy kikre tartozik a nevelés? A nevelést mindig valamilyen közösség végzi el. Az ember beleszületik a családba, és ez az első nevelő közösség. Beleszületik a társadalomba is, és ez a második nevelő közösség. De a keresztény ember a családon és a társadalmon kívül még egy harmadik társaságba is beleszületik – a szónak ugyan nem természeti és szociológiai, hanem lelki értelmében –, és ez a harmadik társaság az egyház, amelynek az ember a kereszténység által válik tagjává és az egyház lelki javainak örökösévé. (…)További kérdés (…), hogy a három közösséget a nevelés terén egyforma jog illeti-e meg, vagy valamelyiknek a joga megelőzi-e a másikét? Bizonyos, hogy a gyermeknek életadó okának közvetlenül a családot, a szülőket kell tekinteni. (…)
A családnak természeti és ebből következőleg jogi elsőbbsége van a társadalommal szemben a nevelés terén. Mivel azonban a család (…) nem birtokolja az ehhez szükséges eszközök összességét, ezért a nevelés szükségképpen társadalmi feladat. A szülők nevelőjogát és kötelességét azonban a társadalom vagy az állam nem semmisítheti meg. (…) De a szülők jogát, Tisztelt Ház, még az egyház sem szívhatja fel. Ezért az egyház törvénykönyve értelmében a serdületlen gyermeket mindaddig nem szabad (…) megkeresztelni, amíg abba a szülő vagy a szülő helyettese bele nem egyezett. Az egyház tehát saját magatartásával is tanúságot tesz arról, hogy a szülőknek gyermekek feletti rendelkezési jogát elorozhatatlan természetjognak tekinti. (…)
Illetékes kormánynyilatkozat arra hivatkozott, hogy ez a törvény is meghagyja a szülőknek arra való jogukat, hogy a gyermekeik a keresztény világnézetnek megfelelő oktatást és nevelést kapjanak, hiszen az állam az iskolákban továbbra is fenntartani szándékozik a hitoktatási kötelezettséget. Mellesleg megjegyzem, hogy erre vonatkozó intézkedés a törvényjavaslatban nincs. (…)
Ha az állam iskoláiban is a keresztény nevelés elvei érvényesülnének, ami elvileg lehetséges, de gyakorlatilag nem biztos, akkor felesleges és indokolatlan a hitvallásos iskolák államosítása. A hitvallásos iskolák államosítása azonban a tény erejével bizonyítja, hogy az egyházat a hittanóra kivételével nem akarják látni a nevelésben. (…)
Elhangzott az az érv is, Tisztelt Ház, hogy az egységes nemzeti szellem érdeke követeli az államosítást. (…) A keresztény világnézet irányító szelleme és a helyes nemzeti gondolat között semmiféle ellentét nincs. (…) Világnézeti irányítottság nélkül nevelni egyáltalán nem lehet, a világnézetileg semleges iskola, illetve nevelés… fából vaskarika. (…)
A világnézetileg vegyes társadalomban (…) közel fekszik az a veszély is, hogy az állami iskolamonopólium és a hivatalos iskolák államosítása a keresztény világnézetet elüti ettől a lehetőségtől, hogy szempontjai a nevelésben, a nevelés egészében érvényesüljenek. Az állami iskolamonopólium tehát a totalizmus veszélyét rejti magában. (…)
A vegyes világnézetű államokban a szülők természetjogának, az egyház jogának és az állam jogának egyedül az a megoldás felelhet meg, ha mindenütt és minden fokban van állami és hitvallásos iskola, az állam valamennyi világiakat nevelő iskola és nevelőintézet felett a közjóval indokolható felügyeleti jogot gyakorol, a költségeket a tanulók számaránya szerint viseli. Mi ilyen megoldásra törekszünk! (…)
Mi a magunk részéről igen nagy önfegyelemmel igyekeztünk a békét szolgálni. Amikor a sajtó és e fórum hetek óta az egyházi iskolák elleni támadásoktól volt hangos, mi még akkor sem folyamodtunk a szenvedélyek felszításához. (…) És amikor hallgatnom becsület sérelme nélkül már nem lehetett, még mindig a legszenvedélytelenebb bírálat hangján írtam az iskolaügyről, elsősorban a magunk álláspontját igazoló érveket sorolva fel, de ez a cikkem sem jelenhetett meg, ami a sajtószabadságnak kétségkívül súlyos sérelme. (Elnök: A képviselő úr beszédideje lejárt, szíveskedjék befejezni!) A javaslatot nem fogadom el.

(Országgyűlési Napló – 1947–1951, IV. kötet, 464–480. o.)