Szent Gellért püspök legendájában, amelyet az Érdy-kódex őrzött meg, szerepel egy sokat idézett passzus, amely vitákra és számtalan következtetésre adott már okot. „Circa mediam noctem audit strepitum molarum. Quod ipse alias non viderat, mirabatur quidnam hoc esset…” Vagyis – hogy hosszabban is idézzük a latin szöveg fordítását: „Éjféltájban valami zúgást hallott, de nem látta, mitől származik és ezért csodálkozott. Aztán az a nő, aki egy malmot hajtott, énekelni kezdett. Az ámuló püspök erre így szólt Walterhez: Hallod-e Walter a magyarok szimfóniáját? És mindketten nevettek a dalon. Majd a püspök így szólt: Milyen dal ez, mely arra kényszerít, hogy félbe hagyjam az olvasást? Mire Walter felelte: Vendéglátó házigazdánk szolgálólánya énekel, aki ura búzáját őrli…”
A latin eredetiben „symphonia ungarorum” áll, amit a magyarok szimfóniájának, a magyarok muzsikájának kell fordítani. A szimfónia szó használata egyes szerzők szerint a többszólamúságra utal. Ám mégsem arról lehet itt szó, hogy a magyar szolgálóleány énekét hangszer kísérte. A püspök, akiről köztudott, hogy a ma róla elnevezett hegyen halt vértanúhalált 1046. szeptember 24-én, nagyon szellemesen úgy érti a többszólamúságot, hogy a leányzó hangulatos énekét mintegy az őrlő kézimalom zúgása kíséri. Nem kétséges, ez a zúgás ritmikusan illeszkedett a dalhoz, hiszen a leány maga énekelt, és éneke ritmusára maga hajtotta az őrlőszerkezetet is.
A régi magyar ének, az őrlést követő munkadal láthatóan megmosolyogtatja a püspököt, de társával fel is figyel rá.
A modern néprajztudósok sokat foglalkoztak a munkadalokkal és azok különféle válfajaival. Ezek között külön csoportba sorolódnak az „őrlődalok”, melyek nyelvrokonainknál, a finneknél és az észteknél is kitüntetett csoportot alkotnak.
Ezek a kézimalmok zúgását követő (és serkentő) munkadalok hajdan általánosan elterjedtek és közismertek voltak, ám pusztulásuk után, amikor a nagyméretű szél- és vízimalmok vették át a korábbi „kisipari őrlés” szerepét, maguk a munkadalok is – funkciójukat veszítve – feledésbe merültek.
Egy német folklorista, Lepner, megfigyelte a litván falvakban a közelmúltban is élt népszokást, mely a kézimalommal történő éjszakai őrléssel kapcsolatos. Figyelmet érdemel, hogy a litvánoknál is asszonyok és leányok végzik az éjszakai ceremóniát, és közben dalolgatnak, sőt „üvöltöznek” – ahogy a szerző írja –, többnyire szerelmi énekeket. Maga Lepner is mosolyogtatóan groteszknek írja le az ének és a malom együtthangzását, hiszen a kerekek monoton, bár ritmikus hangja és az énekszó összhangja furcsa.
A különféle munkákhoz és alkalmakhoz kötődő régi népi és műdalok közül sokat ismerünk. Különféle mesterségekkel kapcsolatos dalokat és nótákat, de mesterségcsúfolókat is. A vízi- meg a szélmolnárok sem maradnak ki a sorból, ám a litvánokéhoz hasonló, kézimalommal kapcsolatos munkadal nálunk nem maradt fenn. Egyes-egyedül csak ez a Szent Gellért-féle hangulatos utalás jelzi, hogy őseinknél is előfordult a daloknak ez a mára eltűnt válfaja.
Csanádi Imre, a XX. század második felének ritkán emlegetett költője, akit számtalan titkos szál fűzött a magyar középkorhoz, megpróbálta újraálmodni a régi munkadalt (Szolgáló éneke malomkő forgatása közben): „Két kezem, jó kezem, / amit tehetsz, megtedd. / Csak most ne hagyj szégyenben, / legalább, legalább / csillaghúnytig, / madárcsivogásig, / legalább, legalább / napfelköltig, / világos virradatig, / napdelelésig, / baromitatásig…”
Kulcsember sikkasztotta a rézkábeleket
