Én nem tudom

Én nem tudom, hogy az úgynevezett kritikai észrevételek és tényfeltáró kísérletek, s azok kommentárjai mikor lépik át a durvaság, aljasság, illetve a hazugság határát.

Magyarországon a parlamentben és a sajtóban állítólag durva a hangnem, az MSZP–SZDSZ közeli publicisták gyakran elborzadva említik, hogy ez vagy az az állítás nem „eurokonform”, a Fidesz (körei) képtelenek a megfelelő vitastílusra és civilizált viselkedésre. Így aztán, mi mást tehetnének, a szocioliberálisok kénytelenek képviselni a művelt és szabad Nyugat gyűlöletmentes, nyugodt, intelligens stílusát, azt természetszerűen sajátjuknak tekintve.
Az úgynevezett „gyűleletbeszéd” elleni harc különösen élessé vált az utóbbi időkben, ugyanakkor megsokasodtak a „leleplezések”, de immár nem csupán a balliberális sajtómunkások „tárnak fel” s közölnek a másik oldalra nézvést előnytelen tényszerűségeket, tényeket, különböző adatokat és okiratokat, hanem a konzervatív újságok is. Ezen a téren a helyzet már-már kiegyensúlyozott.
Az úgynevezett sulykolás, a kellemetlen állítások vég nélküli ismételgetése, azok kommentálása, elemzése kezdetben a Népszabadság, a Magyar Hírlap, a Népszava, az Élet és Irodalom, a 168 Óra leleménye és privilégiuma volt (lásd: Fiúk a bányában, Kaya Ibrahim, megvesztegethető Antall-kormány-tagok stb.) Feltételezhető, hogy a jobboldalinak tekintett sajtó tőlük leste el a botránykeltés szakmai fogásait.
Mondhatni tehát, hogy plágiumról van itt szó annyiban, amenynyiben egy visszaadott pofon is plágiumnak tekinthető.
Nos, ez az, ami a szocialista és szabad demokrata politikusoknak és sajtómamelukjaiknak nem tetszik: a visszaadott pofon; euroízlésük ezt már nem bírja el.
Kérdés persze, hogy illendő-e, ha a plágiumpofon nagyobb netán az eredetinél?
A haladó baloldal kedvenc mondásai közé tartozik, hogy a
„tények makacs dolgok”, továbbá hogy „a stílus maga az ember”. Valóban lehet elegánsan hazudni és durván igazat mondani, lehet hamis állításokat makacs ismételgetéssel besorolni a tények
közé, lehet a tények elől kitérni, azokat felnagyítani vagy frázisok mögé rejteni, sőt adott esetben bírósági pert lehet indítani a tények ellen.
Nemegyszer erről szól a politika, s ezzel kapcsolatos a pártos újságírás, szinte az egész közélet.
A stílus – ami az írásos kifejezésmódot illeti – természetesen tehetség, gyakorlat és szakmai rátermettség kérdése, ám nagymértékben függ a személyiségtől is.
A fejszés, darabolós gyilkosság netán egészen más személyiséget sejtet, mint a finom, szakszerű méregkeverés, bár az eredmény mindkét esetben ugyanaz. A bíróság ítéletében mégis tesz némi különbséget, s egyes esetekben a „különös kegyetlenséget” súlyosbító körülményként értékeli. (Persze, esetleg ide sorolhatók a lassan ölő, kínos haláltusát okozó mérgek is.)
Nos, most tegyük fel a kérdést: vádolható-e egy zsurnaliszta különös kegyetlenséggel, s ha igen, mik ennek a kritériumai.
Különösen kegyetlen-e például az, aki Demszky Gábort „bülbülszavúnak” nevezi, vagy Szabó Zoltán MSZP-képviselőt – a szót epitheton ornansként használva – trágárnak?
Én azt gondolom, nem.
Egy más példát említve: a „mocsadék” szó durva ugyan, de megsemmisítésre (likvidálásra) nem alkalmas. A bülbülszavú még gyűlöletet sem kelt, így hát stiláris értelemben a baltához képest légycsapó. Tehát Demszky – aki nem kislányos alkat – általa nagyobb kárt aligha szenved. (A tájékozott olvasó nyilván tudja, hogy honnan vettem ezeket a példákat, amiként valószínűleg ismeri az alább következő valódi ocsmányság eredetét is.)
Egy egyházi személyiségről a 168 Óra (a gondolkozó emberek hetilapja) a címlapján közölt fotót. A püspököt, akiről szó van, a 168 Óra nyilvánvalóan jobboldali „célszemélynek” tekinti, s a rendkívüli gondos-gonoszsággal kiválasztott képpel egy réges-régi (Komintern-) üzenetet közöl a (perverz) papok képmutató áhítatáról. A fotós az áldásosztás átszellemültségét a kéj extázisává „dokumentálja” a nem szeretett férfiarcon, miközben a nézőben az orális szex képzetét ébreszti fel. Ebben a szerkesztési metódusban a „különös kegyetlenség” a méregkeverés cizelláltságával elegyül. Hol van ettől a jobboldal „őszinte” durvasága...
A 168 Óra ezúttal messze fölülmúlta a Heti Hetest, a Magyar Narancsot, a Hócipőt, az ÉS-t; eme stiláris bravúrral a heccmagazinok szintjére süllyedt.
Hogy a „mértékadó” lap ezek után rám süti-e, hogy darabolós gyilkos vagyok, én nem tudom...