Én nem tudom...

Én nem tudom, hogy melyek a legfontosabb kérdések a magyar társadalom életében. (Ezért írok időnként kutyámról, Natasáról, bár nem vagyok etológus. Persze politológus sem vagyok.)
Kétségtelennek látszik azonban, hogy egy magára valamit is adó (haladó-mérvadó) riporter, határainkon innen és túl, ha interjút készít a magyar miniszterelnökkel, mindig nekiszegezi a „legfontosabb” kérdést: választási győzelem esetén koalícióra lépne-e a Fidesz–MDF a szélsőjobboldali MIÉP-pel. (A MIÉP elnökét ritkábban kérdezik erről, bár ha valaki visszatekint a közelmúltra, azt kell látnia, hogy Csurka István annyira kedvelte a Fideszt, mint mondjuk ördög a tömjénfüstöt vagy – ha politikailag abszolút korrektek kívánunk lenni – mint angyal a kénkőszagot. Számomra lehetetlennek látszik elfelejteni, hogy ő Antall Józseffel sem fért meg egy fedél alatt, s elsőként szakította szét az MDF-en belül lévő „értékkoalíciót”. Kizártak, mondaná erre ő, ha kérdeznék, s ez tényszerűleg igaz is; kényszerűségből vált le, mint a gyík farka, s aztán volt olyan leleményes és rátermett, hogy a faroknak növesztett gyíkot.)
Ezt a gyíkot – ha már belebonyolódtunk a metaforákba – a haladó, pragmatikus erők kígyóként kezelik, s láttára remegést szimulálnak, bár igazi rettenetnek valójában a Fideszt tekintik. (A „haladó, pragmatikus erők” alatt az SZDSZ-t és az MSZP-t értem, mivel számos politológus szerint a bal- és jobboldal megkülönböztetés idejétmúlt, s néha én magam sem tudom eldönteni, hogy például a MIÉP bizonyos megnyilvánulásait ide vagy oda soroljam.)
Mindezzel együtt vagy mindezek ellenére Orbán Viktornak (aki bármely koalíciókényszeres helyzet létrejöttében ártatlannak tekinthető) felelnie kell a fent említett kérdésre, amelyet az újdondászok csapdának és veremnek szánnak. Ez a csapda csak sasszézással kerülhető el, de a riporter szempontjából a sasszénak is van némi hozadéka. A miniszterelnök nem felelhet mást, mint amit általában felel: semmit nem zár ki, semmit nem tart lehetetlennek. Ehhez természetesen hozzáteszi, hogy ő azt szeretné, ha nem kerülne sor kényszerhelyzetre, s a polgári szövetség megszerezné az abszolút parlamenti többséget, de ez a választók akaratán múlik. (A választói akarat – mondom én – furcsa dolgokat hozhat tető alá, például egy kétharmados többséggel bíró, haladón pragmatikus kormányt, amelyet a következő választásokon megbuktat, s a kormányzáshoz szükséges többség okán a Fidesz nyakába varrja a kisgazdákat. Mint látjuk, ezt is ki lehet bírni nagy önuralommal, bár a „mérleg nyelve” szerepét játszó párt általában a rózsához hasonlít, amely nincsen tövis nélkül.)
Nem látunk Orbán Viktor lelkébe, így csak sejthetjük: ha a Fidesz–MDF választási szövetség abszolút többséget szerezne a parlamentben, nem keresne koalíciós partnert, mint tette ezt az MSZP 1994-ben az SZDSZ-szel. De a miniszterelnök – bármit gondol – nem felelheti azt a bombasztikus riporteri kérdésre, hogy inkább a halált, mint a MIÉP-et. Ugyanis ha ezt mondaná, akkor a radikális (de még polgárinak tekinthető) szavazók egy részének rokonszenvét elveszítené, s ezzel – közvetve – az SZDSZ– MSZP malmára hajtaná a vizet. Ha pedig manifeszt hajlandóságot árulna el szövetségre lépni Csurka pártjával, akkor a liberális-konzervatív választópolgár érzékenységét sértené.
A kérdés – bárhonnan nézzük – kissé provokatív. Kitérő saszszénak, ha politikus lennék, én az enyhe iróniát választanám, például: várjuk meg, mit hoz a jövő (amely már elkezdődött). Orbán Viktor félmosolya alkalmas arra, hogy az effajta önironikus válaszokkal az agressziót elhárítsa.
Hogy a választópolgár átlát-e hírlapírói szitán, én nem tudom...