Farsangi tombolások a középkori Budán

Se szeri, se száma a muzsikusoknak, mimusoknak, kártyavetőknek és bolondoknak, bajvívóknak, táncosoknak és bábjátékosoknak, akik a középkori királyi udvarok árnyékában éltek. Ahogy középkorunk egyik tudós kutatója, Zolnay László feljegyezte: bármily hihetetlen, eleink számára az esztendőnek 114 ünnepnapja és 251 munkanapja volt. És ezeket az ünnepeket, melyek számát tekintve Európa élén jártunk, illett hol áhítattal, hol bolondozással megülni, ahogy az a nevezetes ünnep szelleméhez illett.
A ferrarai származású Lodovico Bagno, Estei Hippolit esztergomi érsek krónikása így számol be 1518. február 21-én a magyarországi farsangról: „A farsang végi bolondok ünnepén a legények nagy vánkosokat kötöttek hasukra. Fejükre magyar gyapjúsipkát húztak. Páncéljuk homlokuktól a derekukig érő hordóabroncsokból készült. Seprőnyél végére konyhakést illesztettek, ez volt a lovagi dárdájuk. Azt vártam, hogy majd karjukat-nyakukat törik a bajvíváson. Ám épségben hazatértek, anélkül, hogy akár egyetlen karcolást is ejtettek volna egymáson…” Bolondok is lettek volna egymást összekaszabolni e mímelt „lovagi tornán”, melynek célja a nagyérdemű középkori publikum mulattatása volt!
Ilyesféle, lovagi tornát kifigurázó, mímelt „bajvívást” állítólag Mátyás és Beatrix esküvőjekor, 1476 telén is megcsodálhatott a budai publikum. Ekkor a nagyhírű humanista tudós és nagyváradi püspök, Vitéz János jókedvű vitézei rendeztek hasonló mulattató csetepatét, ami a humoráról is ismert uralkodónak sem lehetett ellenére.
Boldogult és a vidámságra mindig kapható eleink farsang idején – vízkereszttől húshagyóig és hamvazószerdáig – hangos és színes kavalkádokkal ünnepeltek. Kerge színdarabok és véres kakasviadalok sem hiányozhatnak az ünnepi programból. Komoly és mókás bajvívások, jelmezes és álarcos felvonulások, ökörsütés, éjszakai fáklyafényes szánkázások és „vadembertáncok”, tarka és jó borral tetézett utcabálok mulattatták a városi népet.
Őseink a táncot „tombolásnak” mondták, ahogy arról egyik becses nyelvemlékünk is tanúskodik – „Hazajött férjed, tombj, Kató!” –, és különösen híresek voltak Európa-szerte a magyar táncosok. Nemcsak a nagynevű olasz humanista, Pietro Aretino számol be csodálattal a „magyar zarándokok vad tombolásáról” 1536-ban, de még korabeli zordon tiltások is arról árulkodnak, hogy őseink néha még a templomokban is táncot roptak.
A középkor Európa-szerte elterjedt tánca volt a moreszka, a mór tánc, melynek eredetét sokféleképp magyarázzák a historikusok. Tény, hogy a táncosok, a „moriszkók” feketére pingálták hozzá az ábrázatukat és a bokájukra csengőket kötve ropták ezt a vidám és útszéli táncot. Tény ugyanakkor az is, hogy kontinens-szerte híresek voltak a magyar moreszka-táncosok, ahogy arról számtalan feljegyzés, számlakönyv, levél, rajz, sőt szobor is tanúskodik.
Az 1382 esztendei esztergomi zsinat egyik méltatlankodó tilalma egyenesen azt állítja, hogy sokszor még papok is szívesen részt vesznek az ünnepi vigalmakon és kiadós táncokban-ivászatokban. Sőt még olyan „feketemiséken” is, ahol kártya- és kockavetés járja, meg „pörgetytyűjáték”.
Ezeknek az obskurus „feketemiséknek”, melyekben feje tetejére állt a világ és annak hétköznapi szokásai, állandó programpontja volt a „korhelyek miséje”, a „kockavetők miséje” meg „a szent forintért való evangélium”. Nem csoda hát, ha az egyház rossz néven vette, ha a duhaj diákok, borgőzös katonák és a kétes némberek eme „tombolásait” papi emberek is látogatták.