Se szeri, se száma az égi csodáknak, melyeket a régi krónikák feljegyeztek. Mozgó tűzoszlopok és égi sárkányok tűnnek fel a mennybolton. 1833-ban például – mint a Honművész című folyóirat említi: „Budán a nyugat-északi hegyek felett hajnalban 4 óra táján a levegőben nagy mozgó tűzoszlopok támadtak, melyek oly világosságot okoztak, hogy a szobákban olvasni is lehetett.” Aligha kétséges: az említett tünemény sarki fény (aurora borealis) lehetett, ami ha ritkán ugyan, de nálunk is elő-előfordul.
Ugyancsak a XIX. századból származik a feljegyzés, mely az égen „tüzet formázó kígyóról”, egy másik pedig „tüzes golyóbisokról” számol be. Egy 1800-as dokumentum említi, hogy „Böjtmás havában, Rimaszombat felett egyszerre négy Nap tündökölt az égen”.
A XVII. századi Lőcsei-kalendáriumban olvasni lehet tüzes sárkányokról, az égen feltűnő „Halál szekeréről” és más borzongató jelenségekről, melyekhez néha hanghatások is társulnak: „Hatalmas lövések rengették meg a levegőt, mintha legnagyobb fajta ágyúk dörögnének, trombita harsogott és dob pergett. Az ég megvörösödött, majd a bíbort tarka színjáték váltotta fel.”
A meteorokban, sarki fényekben és más, nehezen értelmezhető égi tüneményekben eleink rontó jeleket láttak, véres háború, éhínség, kolera és fekete halál (pestis) közeledtére következtettek belőlük. 1541. augusztus 21-én üstököst véltek látni az égen, mely sárkány formájúvá változott. A sárkány ráadásul égő emberfejet tartott a szájában, ami „Ausztria felé mutatott”. Még ugyanezen az éjszakán a törökök rárontottak a Duna partján állomásozó seregre, és mindenkit lemészároltak.
Egyéb csodák sem voltak ritkák. Kocs falu határában például egyszer csak „elsülylyedt a hegy” és nyomában víz tört fel a talajból. Ettől a helytől nem is olyan nagyon messze 1834-ben „kigyulladt a Marcal”. „Egész nyaratszaka lángol, s pislog éjjel-nappal. Füstje mérföldekre látszó nagy gomolyogban emelkedik az egekbe és szertehordatik a szelek által. A környező helységeket sokszor rémületes bűzzel borítja el.” A felvidéki Tarkő várkastélyát viszont egyik napról a másikra templomostól, mindenestől elnyelte a föld.
Nemcsak az égbolt szolgált különféle csodákkal, olykor az évszakok is szeszélyesen viselkedtek. 1142-ben elmaradt a havazás, nyáron pedig az eső, ami sivatagi aszályt és éhínséget eredményezett. 1617–18 telén viszont, ha a krónikának hinni lehet, olyan meleg volt, hogy „januáriusban a fák virágoztak, a pacsirták tojtak, a fülemilék énekeltek”. Amiben az a furcsa, hogy a fülemüle költözőmadár és csak április közepe táján szokott előkerülni afrikai „telelőhelyéről”.
1706-ban olyan aszály gyötörte meg egész Európát, hogy a folyók és a kutak nagy része kiszáradt. A vízimalmok leálltak, az állatok éhen és szomjan vesztek. Aztán 1709-ben akkora fagyok kínozták eleinket, hogy a hegyekből alázúduló hó falvakat temetett maga alá, „az őrt álló katonák álló helyeikben megfagytak, az égi madarak szálltokban megfagyva lehullottak, és az Adriai-tenger egyik partjától a másikig befagyott…”
Ami pedig a szárnyas embereket illeti: egy érdekes feljegyzés szerint élt a felvidéki Dunajec „Veres Klastromában” egy Cziprián nevű szerzetes, aki szárnyakat eszkábált magának és ezzel repülnie is sikerült. Egy „dömsödi szárnyas ember” viszont a XVIII. század vége felé hajtott végre hasonló csodás produkciót. Repülőszerkezetének leírása – hosszú fenyőléceket „valami vékony vászonnak bévonván” – a mai sárkányrepülők elődjét sejteti e furfangos kádármesterben, aki „sas módra repdesett”.
Fiatalok ezreit segíthet itthon tartani az Otthon Start Program
