Fényrajzok rólunk

„Fényképezni necesse est. Otthon lenni a tetten ért és rögzíthetetlen várakozásban.” Megérteni egy város hangulatát, egy ország jelképeit. A bűzös, igénytelen Trabantot, a „létező szocializmus” szimbólumát. A macskakövet, amely „mindig személyes, elmélyült szabadkézi munka”. A rakpartot, a Margitszigetet. A Lehel téri piacot. A New York kávéházat. Hajdani szobrokat. A tabáni első havat. Megérezni, mi minden rejlik egy sötét kapualj, egy málló vakolat mögött. Felfedezni jellegzetes típusokat. A házmestert, aki „telelocsolja fénynyel a hajdani Király utcát. A hajdani Majakovszkijt. A mostani Királyt. Az utcák jönnek-mennek, hol ez a király, hol az, de a gang marad, a poroló, a nénikék, a házmesteri tréningnadrág. S a locsolócső a házmester kezében.” És a minden korban föllelhető kis kíváncsit. Csodálni a szépséget a fáradt emberi arcon. Rátalálni egy-egy mozdulatra. Észrevenni apró részleteket, amelyeket rohanás közben meg sem látunk.
„Egy jó fényképész nem leskelődik, hanem utánajár, hanem lát, hanem ott van, és mert jó fényképész, szerencséje van...” Bruno Bourel szinte összes fekete-fehér képéről elmondhatjuk azt a néhány szót, amelyet a Magvető Kiadó gondozásában megjelent kétnyelvű albumban Parti Nagy Lajos fűz Bruno Bourel egyik fotójához. Kép és szöveg megtámasztja egymást, felelget egymásnak a kötetben. Rólunk, a lelkünkről szól mindkettő, nem a turisták Budapestjéről. Az itt élő magyar író-költő szövege és a francia fotóművész képeinek sora. Valamennyi fotó 1989 és 2001 között készült. Nincs mellettük dátum. Hogy ne kösse meg a nézőt, ne irányítsa egy meghatározott időpillanatra a figyelmét. Az ócska masináját feje fölé emelő, s úgy fényképező, kopott kabátos férfi 1956-ban is ott lehetett volna a rádió épülete előtt. És ott lehetett később is, a kilencvenes évek elején. Mozdulata, tekintete, öltözéke mélyebb igazságokat mond el rólunk, mint akárhány évszám.
Bruno Bourel zenét tanult a Sorbonne-on, majd filmezett és videózott, mielőtt fotózásra adta a fejét. Eleinte színes polaroid képeket készített. Bostonban és New Yorkban érzett rá a fekete-fehér fényképezés lehetőségeire, s azóta nem is tágított tőle. A nyolcvanas évek végén járt először Magyarországon. Valami megfogta, kíváncsivá tette. Vissza-visszajárt, s rájött, ha igazán meg akar érteni valamit ebből az országból, itt kell élnie. Budapestre költözött. Lassan tíz éve osztozik a gondjainkban és örömeinkben. A felesége magyar. Most született meg második gyermeke, a kisfiú után most egy kislány. Két kultúrában él, amely nagyon is rokon, mondhatni azonos. Két országot gazdagít szeretetteljes humorral áthatott művészetével. Az album képeit és Parti Nagy Lajos szövegeit a budapesti Francia Intézet kiállításán is láthatja, olvashatja a közönség 2002. január 10-ig.