Forró kása iraki módra

Amikor szeptember 20-án az amerikai kongresszushoz intézett beszédében George Bush arra figyelmeztetett, hogy a terrorizmus elleni háború nem ér véget az al-Kaidával való leszámolással, vélhetőleg a hallgatóság minden tagja tudta, mire, illetve kire gondolt. A hadjárat igazi célpontja ugyanis, amint erről a gyakori célzások is árulkodnak: Szaddám Huszein, illetve Irak.

Washington azonban nem egykönnyen határozza el magát, hogy ismét felvegye a harcot Irak „erős emberével”. Erre több jó oka van. Először is Szaddám Huszein maga. Arról, hogy az Öböl-háborút miért is fújták le idő előtt – azért-e, mert a Pentagon stratégái úgy látták, Szaddámnak már „úgyis vége van”, vagy pedig azért, mert nem mutatkozott Amerika szempontjából „használható” utód a láthatáron –, megoszlanak a vélemények. Tény azonban, hogy Szaddámnak nem lett vége, a megfelelő utód hiánya pedig ma éppúgy akadályként tornyosul a „végső megoldás” útjában, mint bő tíz évvel ezelőtt. A Nyugat által démoni figurává növesztett diktátor uralma részben kétségtelen kegyetlenségén, vagyis azoknak a megfélemlítésén alapul, akik alulról a megdöntésére törhetnének. Hatalmának van azonban még egy-két pillére, amelyeket eddig nem sikerült kikezdeni, sőt azok ütöttek éket az Egyesült Államok és európai szövetségesei közé. Ilyenek például az Irak elleni gazdasági szankciók. Ezeket már hosszabb ideje több ország ellenzi (Franciaország, Kína, Oroszország), hiszen az ország fő kivitele cikke, az olaj, kerülőutakon bár, de mégis eljut a világpiacra. Az abból származó bevételből pedig Szaddám bőkezűen megjutalmazhatja azokat (mint például a hadsereget és a titkosszolgálatokat), akiknek feltétlen lojalitására támaszkodva „uralkodik”.
Olyan elemekben ugyan nincs hiány, akik szemben állnak a diktátorral, ezek azonban nagyon megosztottak. Az ellenzéki erőket elvileg az 1992-ben alakult Iraki Nemzeti Kongresszus tömöríti, amelynek azonban minden tagja a maga módján képzeli el a Szaddám utáni Irakot. Vannak, akik egységes világi államot akarnak. A Közel-Keleten itt legnagyobb létszámú kurd lakosság képviselői viszont Irak megosztására és a független kurd állam létrehozására törnek. A legnépesebb vallási csoport, a síiták pedig a szintén síita Iránhoz húznak, s az iraki ellenzék fő szponzora, az Egyesült Államokkal szemben mérsékelt rokonszenvet tanúsítanak. Washington tehát kevés reményt fűzhet ennek az ellenzéknek a támogatásához. Arról nem is beszélve, hogy nincs az afganisztáni Északi Szövetséghez fogható fegyveres ereje, amely szembe szállhatna Szaddám még mindig ütőképes hadseregével. A kurdok törekvései és a nekik nyújtott nyugati segítség azonban máris gyanút ébresztettek a szintén nem lebecsülendő létszámú kurd kisebbséggel rendelkező szomszédos országokban (mint például Törökország, Irán és Szíria), amelyek attól tartanak: ha a diktátor eltávolítása után elemeire hulló Irakból egy kurd állam születik, annak a saját területük egy része is áldozatul esik. A kérdés Washington számára tehát az: megéri-e Szaddám Huszein, hogy ilyen súlyos kockázatok – mint az európai szövetségesekkel és a kurd kérdésben érdekelt közel-keleti országokkal való összekülönbözés – árán ismét háborúba kezdjenek vele. A szomáliai front megnyitása e kérdést csupán elodázza.