Gigahertz

Akinek nem volt elég a rendszerváltás összes hercehurcája, meg az eltelt tíz esztendő privatizációs bája, és továbbra is érdekli a kapitalizmus kendőzetlenül nyers, vad, antihumánus ábrázata, az sétáljon be az első számítógépes üzletbe, és vásároljon karácsonyra egy PC-t. Mondjuk a legmodernebbet, mert így érdekesebb a gyakorlat.
Ilyesmi játékszerért mostanság úgy félmillió forintot kell fizetni, de ez egyáltalán nem baj, mert legalább érezzük, hogy nem babra megy a játék. A szakboltban fizessünk készpénzzel, hogy a modern technika legújabb vívmánya mellett a vásárlótársaink irigy pillantásait is begyűjthessük. Hazaérve azonnal rakjuk össze a masinát, és lendületből ugorjunk föl az internetre, hogy szembesüljünk a ténnyel: az üzlet elhagyása óta eltelt egy, másfél óra alatt a félmilliós konfigurációnk, a legek legje szemétre való ócskasággá változott. Hiszen a fejlesztők ezen kilencven percben sem pihentek, és talán épp azokban a pillanatokban, amikor mi a pénztárnál toporogtunk, a világ valamely távoli pontján, teljesítményileg lealázva istenített gépünket, kisebb, gyorsabb, olcsóbb ketyerékkel rukkoltak elő.
Mondhatnánk természetesen, hogy nem érdemes ezen rágódni, meg mindenáron együtt loholni az élvonallal, csakhogy a PC-sek nap mint nap harcot indítanak lelki nyugalmunk ellen. Érkeznek ugyanis az ilyen-olyan kiegészítő eszközök, a csinibini programok, a kihagyhatatlan játékok, hónapról hónapra fölemésztve számítógépünk erőtartalékait. Azután eljön a nap – ha szerencsénk van, épp karácsony előtt –, amikor a gyereknek vásárolt, ám inkább apuka általt tesztelt PC-s játékocska a szokásos szín- és hangorgia helyett csupán egy hibaüzenetet produkál, amelynek lényege, hogy vegyük magunkhoz a pénztárcánkat, és induljunk el az első számítógépes üzlet irányába.