Ikonvadászok

Társaságban ismertem meg Ferenc urat. Afrikai vadászkalandjairól mesélt egy névnapi koccintáson. Ritkán ruccan haza, külföldön él, ezért sem tűnt szokatlannak, hogy az itthoni helyzetről érdeklődött. Egyszer csak témát váltva megkérdezte: Hogy megy az ikonüzlet Magyarországon? Senki nem tudott rá válaszolni, úgy éreztem, nem is értik, miről lehet szó. Ikont legfeljebb csak múzeumban láttak, legalábbis azok, akik ott megfordultak. Ferenc úr nem sokat törődött azzal, hogy senki sem felelt szónoki kérdésére. Eldicsekedett, hogy neki az ikon szerencsét hozott. Homályosan beszélt, de felkeltette az érdeklődésemet. Kiderült, ikoncsempészekkel tartott kapcsolatot.
Kértem, ha valóban jól ismeri ezt a terepet, meséljen róla, titkát ne vigye a sírba. Rövid gondolkodási időt kért, majd közölte, beleegyezik, ha inkognitóját nem fedem fel.
Másnap pontosan érkezett a találkozóra, pedig tartottam attól, hogy meggondolja magát, kényes az ügy, százmilliókról van szó.
– Egy Mária Terézia korabeli szekrényt adtam el 1991-ben olasz ismerősömnek, akinek szenvedélye volt a műgyűjtés – kezdte újdonsült ismerősöm. – Amikor átvettem a pénzt, mellékesen megkérdezte, tudok-e ikont szerezni. Anyagilag akkor rosszul álltam, ezért rávágtam: biztosan. Egyébként fogalmam sem volt, hogy az ikon hol terem. Képeskönyvből ismertem a „műfajt”, de nem tudtam, Magyarországon eszik vagy isszák a fára festett képeket. Budapesten dolgoztam, kimentem a Nagykőrösi úti piacra, ott kezdtem érdeklődni. Többször is megtettem ezt az utat, míg sikerült összejönnöm valakivel, aki elvitt a lakására. Tele volt a szobája ikonokkal. Nekem azt mondta, Oroszországból és Ukrajnából csempészték. Vettem tőle ötvenet, darabonként kétszáz dollárért. Másnap a készletet darabonként ezer dollárért adtam el az olasznak. A közvetítésért tíz százalékot kaptam a neppertől, ugyanennyit a külfölditől.
– Érdekes üzlet.
– Kényes biznisz, a különlegessége miatt – helyesbített magyarázón.
Egy szuszra mesélte el a bevezető történetet. Azt is elárulta, mitől vált különössé ez a fajta kereskedelem. Nemcsak a félelmen, hanem a legszorosabb bizalmon alapult.
Ferenc úr Budapest vendéglátásában vállalkozóként kereste a kenyerét. Üzletkörét akarta bővíteni, ezért negyvenmillió kölcsönt vett fel százszázalékos kamatra. Nem a bankba ment hitelért, hanem olyan személyekhez, akik az uzsorakamatból éltek. Ám elszámította magát, vállalkozása befuccsolt, a pénzt vissza kellett fizetni. Ezért vállalta az ikonokkal járó kalandokat.
Ferenc úr tájékoztatása szerint Magyarországon nagyon szűk kör foglalkozott az illegális ikonkereskedéssel. Nem lehetett több, mint tizenöt-húsz ember. Ám a forgalmuk elképesztő volt mindaddig, amíg az orosz állam nyomására a magyar hatóság szét nem verte ezt a kis hálózatot. Ferenc úr elmondása szerint nyolcvan-százezer ikont vándoroltattak ki Magyarországon át Nyugatra. De arra már ő sem vállalkozott, hogy az összértéket megsaccolja. Mint mondja, a csillagos ég volt a határ.
– A világhírű ikonfestő, Andrej Rubljov (1365–1430) egyik alkotását kezemben is fogtam. Fogalmam sincs, hogy került Magyarországra. A rezidens szerint, aki kínálta, az egyik orosz múzeumból lopták. Romjaiban hevert a kép, bizonyára viszontagságos úton hozták ide. De még így is gyönyörű volt. Katalógusból azonosítottuk, mert a művész kézjegye hiányzott. A keretről azonban tudni lehetett, melyik kolostorban készült. Nem én közvetítettem a képet Nyugatra. De azt hallottam, százezer márkát adott érte egy iparmágnás.
Amikor Ferenc úr a képekről szóló krimit nekem előadta, már visszafogottabban viselkedett, mint korábban a névnapi társaságban. Többször is visszavonta a helymegjelöléseket, nem árulta el, hol laktak a budapesti rezidensek, akikhez a csempészett ikonokat hozták. Ferenc két ilyen személlyel tartott kapcsolatot, az egyik egy Ukrajnából áttelepült magyar volt, aki Budapest külvárosában lakott. Jellemzéséül csak ennyit árult el:
– Ez a férfi annyira rettegett a lebukástól, hogy a házába csak két idegent engedett be. Engem meg egy távoli ismerősét. Kamerák pásztázták a háza környékét, felvette az összes autót, járókelőt videoszalagra, aki arrafelé megfordult. Mégsem úszta meg, valaki, lehet, hogy a konkurencia beköpte. Éppen hozzá tartottam, amikor megbilincselve kísérték ki az otthonából. A találkozóról lekéstem, így menekültem meg. Úgy mentünk el egymás mellett, mint az idegenek, szerencsére nem árult el.
– Nem félt?
– Rettegtem! Bár érezhető volt, hogy zárt kör az, amelyben működünk, de nem lehetett tudni, hogy van-e közöttünk beépített ügynök. Az egyik rezidens próbált rábeszélni, hogy menjek vele Oroszországba, nézzem meg, szállítói miként gyűjtik be az ikonokat. Eszem ágában sem volt, különösen, amikor meghallottam, hogy az egyik magyar kereskedő túl hosszú idő után tért vissza. De nem is volt szükség az ilyen utazásra, mert a csempészek helybe hoztak mindent.
– Soha nem érdeklődtem, hogy hozták be vagy vitték ki az országból az ikonokat. Nemcsak orosz, ukrán, hanem román és szerb képek közvetítésével is foglalkoztam. Utóbbiakkal ritkábban, mert azok gyenge minőségűek voltak. Amikor nagy volt a kereslet, akkor ezeket is el lehetett sózni. Egy időben tömegével olvashattunk olyan hirdetéseket, hogy külföldiek ikonokat keresnek. Főleg német, osztrák és olasz gyűjtők jelentkeztek. A csempészésről annyit tudok, hogy érdekes munkamegosztásban dolgoztak. Kinn csoportokba verődve járták a házakat, és öt-tíz dollárért vásárolták fel a képeket. Ne kérdezze, hogy milyen módszert használtak. A magyarországi elosztóhelyre zsákokban érkeztek a műtárgyak, egy zsákba ötven ikont is begyömöszöltek. Abból körülbelül öt volt kiváló, harminc jó minőségű, a többi tűzre való.
Amint felvirágzott Ferenc üzlete, többször is kiutazott Bécsbe és Münchenbe. Megdöbbenve tapasztalta, hogy legálisan a régiségkereskedések milyen magas áron adják-veszik az ikonokat. A magyarországi tarifához képest öt-tízszeresen drágábban. Egy ilyen út alkalmával a kuncsaftokat is felkereste, hogy meggyőződjön, ők adják-e tovább a Pesten vett portékát. Ügyfelei csak gyűjtők voltak, nem tranzitkereskedők.
– Néha az volt az érzésem, hogy egyetlen ikon sem maradt Oroszországban vagy Ukrajnában, olyan hatalmas mennyiséggel terítették be a nyugati piacot. Tudom, ez barokkos túlzás, de mi másra gondolhattam volna. Hamar rövidre zártam a kört. Ilyesmivel a fővároson kívül csak a Balaton mellett, a nyári szezonban foglalkoztak. Érzésem szerint itthon nem űztek ikonhamisítást. Valószínűleg azért sem, mert az a tizenöt-húsz ember, aki kezében tartotta az üzletágat, nem kockáztatta a biztos bevételt.
Ferenc hosszú rábeszélésre sem árulta el, hogy ő mennyit keresett. Az adósságát kifizette, ez biztos. Annyit azonban elmondott, hogy negyvenezer dollár volt a legdrágább ikon, ami az ő közvetítésével jutott ki. A műremek a XVII. században született, és az ablak nagyságú alkotásnak aranyozott volt a kerete. A képszegély legalább annyira értékes, mint maga az alkotás. Legtöbb esetben a keret alapján határozták meg a mű keletkezési idejét. Riportalanyomat rezidensei az ikonok mellett más értékes műkincsekkel is megismertették. Az egyik különleges epizódot így elevenítette fel:
– Amikor a kilencvenes évek közepén lanyhult az ikonok iránti érdeklődés, nagy ajánlatot kaptam a rezidensemtől. Állította, hogy birtokában van a cári család egyik műkincse, egy drágakövekkel ékesített, tojás alakú tárgy, amit francia ékszerész készített. Állítólag Miklós cár hagyatékából került hozzá. A műremeket nem láttam, csak beszéltünk róla. Amikor meghallottam az egymillió márkás eladási árat, végigfutott hátamon a hideg.
– Elkelt a különleges áru?
– Azt nem tudom, de többet nem kínálták nekem.
Arra a kérdésre, hogy tudott kiszállni a bűvös körből, válasz helyett mosolygott és sietve elbúcsúzott.
Ferenc valószínűleg nem beszélt a levegőbe. A Vám- és Pénzügyőrség Országos Parancsnokságának szóvivője, Sipos Jenő alezredes megerősítette, hogy már régóta látókörükbe került az illegális műkincs-kereskedelem. Ennek csak egy része az ikoncsempészet. Rendszeresen foglalnak le kétes eredetű festményeket és engedély nélkül behozott ikonokat. Utóbbiakból több százat is begyűjtöttek. Természetesen csempészárukat, mert a piacon nem lehet ezeket a műtárgyakat adni-venni. Sipos alezredes elmondta, hogy akcióik során alkalmanként egytől több tízmillió forint értékig foglaltak le ikonokat. A keleti határon, főleg Ukrajnán keresztül hozzák be az „árut”, és viszik tovább Nyugatra, ahol a római kori pénzek és a kegytárgyak is igen kapósak.
Együttműködési megállapodást kötöttek a Szépművészeti Múzeummal: speciális feladatokra is kiképeznek néhány vámos munkatársat, akik az első kurzuson már túl vannak. Bővítették azon munkatársaik körét is, akik meg tudják különböztetni a hamisítványt az eredeti alkotástól.
A Műkereskedők Országos Szövetségének elnöke, Nagyházi Csaba nem vállalkozott arra, hogy meghatározza azt a kárösszeget, amit a feketézők, csempészek, illegális közvetítők okoznak a szakmának. Azoknak, akik üzlethelyiségeik után magas bérleti díjat fizetnek, állják a rezsit és adóznak. Ilyen terepszemlét egyszer már azért is érdemes lenne tartani, mert a feketegazdaság szereplői a legálisan működőket rövidítik meg.
– Romániában, Ukrajnában rendkívül aktív ez a tevékenység, de a szomszédos országokból, főleg az egykori Szovjetunió tagországaiból már nem érkezik hazánkba olyan nagyarányú műkincsáradat, mint amilyen jött közvetlenül a rendszerváltás után. Sőt napjainkban tanúi lehetünk, hogy legálisan kezdik visszavásárolni a külföldön eladott ikonokat. A műkincs-kereskedelemről még csak annyit, a szeptember 11-i terrortámadás óta érezhetően visszaesett a forgalom. Bizonyára a tiltott ügyletek, így az ikonseftelés sem éri el a hivatalos kereskedelem szintjét – mondta a szövetségi elnök –, talán kevesebben vállalnák a feketézéssel járó kockázatot, ha a legális műkincskereskedőknek kisebbek lennének a közterheik és az adminisztráció. Szerencsére elértük, hogy külföldről áfamentesen hozhatjuk be a képzőművészeti alkotásokat.