Másodrendű európai

Egy héttel ezelőtt meghívót kaptam. A világ egyik legnagyobb kommunikációs eszközöket gyártó és szolgáltató cége invitált kétnapos konferenciára egy északi országba. Ők fizetnek mindent a repülőjegytől a szállodaszobáig, lehetőséget adva élőben megnézni egy olyan kommunikációs rendszert, amely a közeljövőben Magyarországon is működik majd.
Román állampolgár lévén schengeni vízumra van szükségem az EU-tagországokba, elballagtam hát az illető ország nagykövetségére. Tudtam, hogy nem lesz könnyű, mert pár honfitársam anno megette a hattyúkat a bécsi közparkokban, mások koldulva, zsebeket kirámolva, feketemunkát vállalva járják Európa utcáit. De hogy ennyire megaláznak, arra nem számítottam.
A követségen először az okozott problémát, hogy miért nem Bukarestben kérem a vízumot. Hosszasan magyaráztam, hogy újságíróként néha órák alatt dől el, hogy azonnal indulni kell a világ másik részébe, így most sincs időm odamenni vízumért. Nagy kegyesen elfogadták a kérelmet, de nem biztattak semmivel. Érdekes helyzet – gondoljuk csak el, ha egy Szlovákiában vendégeskedő gazdag idegen (mondjuk japán turista) meghallja, hogy sok évtized után felépült a Mária Valéria híd, s ő ezt megnézve átsétálna Esztergomba, vajon elutasíthatnák a pozsonyi nagykövetségünkön azzal, hogy forduljon bizalommal tokiói konzulunkhoz?
Szóval kérelem elfogadva, pénz befizetve, de kérték annak igazolását, hogy én itt dolgozom, és hogy a meghívó fizeti a költségeimet. A lap főszerkesztője elküldte az angol nyelvű igazolólevelet (én én vagyok, a lap küld, két napra mennék konferenciára), a világcég is faxolt (én én vagyok, ők hívtak meg, ők fizetnek), a vízumot mégsem akarták kiadni. Sok telefon után kiderült: a világcég és a lap garanciavállalása nem elég, a helyi, vagyis a célországi leányvállalat felelősségvállalása is szükségeltetik.
A történet már kezdett nagyon kínossá válni, hagytam volna az egészet a fenébe. A világcég magyarországi irodája biztatott: levelet írnak az északi kirendeltséghez, és megkérik, küldjenek ők is egy faxot. Fax eljött, mondták onnan, ide nem érkezett meg, mondta a követség. A napok teltek, két nap múlva kezdődött a konferencia, nem tudtam mit csinálni. Az északi kirendeltség kapcsolt hamarabb, elküldte nekem a fax bizonylatát, amely igazolta, hogy az rendben megérkezett. A bizonylattal berobogtam a követségre, ahol – micsoda véletlen – már ők is megtalálták, de vízumot mégsem adtak: kérték az oda-vissza szóló repülőjegyet. Hogy ez is szükséges volna, korábban egy szóval sem említették.
Elképzelhetik a tehetetlen dühöt. Újabb telefon (hányadik már?) a világcéghez (ők csak mosolyogtak), hogy nemcsak az induláskor, hanem már egy nappal előtte felvenném a jegyet, ha lehet. Ők – jogosan – azt mondták: még nincs kész, mert arra várnak, megkapom-e a vízumot. És nem értik, három komoly cég papírja miért nem elég ahhoz, hogy utazhassak.
Megint a meghívó fél lépett: a bizalmat megelőlegezve kiváltották a repülőjegyet. Újabb követségi látogatás (immár a harmadik), végre a vízum is a zsebben. Négy napra adtak bűvös bebocsáttatást: ha az időjárási viszonyok miatt netán 26 órát csúszik a hazaindulás, akár le is tartóztathatnak a repülőtéren illegális tartózkodásért...
Európa lassan olyan lesz, mint egy nagy falu – olvasom a világlapokban. Bárki mehet bárhová lakni, dolgozni, vásárolni, szórakozni. De mi lesz azokkal a megbélyegzettekkel, akik Európa hátsó udvarában élnek?