A Szovjetunió az 1991. augusztusi elvetélt moszkvai államcsínykísérlettel gyakorlatilag felbomlott. A három elnök döntése csak ennek szentesítését jelentette. Ha ezt nem teszik meg, megismétlődhetett volna a „balkáni forgatókönyv”, csakhogy sokkal rosszabb formában, atomfegyverekkel a háttérben. Gennagyij Burbulisz – Jelcin akkor legközelebbi munkatársa –, a bomlás orosz ideológusa emlékezett így a minap a Gazeta Wyborczában a tíz évvel ezelőtti eseményekre. Ennyi idő alatt sem sikerült azonban sokaknak, legfőképpen a birodalmat leginkább sirató oroszoknak megmagyarázni, hogy nem csupán néhány úr bomlasztotta fel egy vadásztanyán a Szovjetuniót. Mint Burbulisz hangsúlyozta, az államalakulat a bolsevik rezsim tettei következtében bukott meg. A birodalom sorsa eleve meg volt pecsételve.
MÁR 1990-BEN, illetve 1991 tavaszán kivált a Szovjetunióból Lettország, Litvánia és Grúzia. Az akkori köztársasági első titkár, később államelnök, ma litván kormányfő, Algirdas Brazauskas a RIA Novosztyinak emlékezve elmondta, a Litván Kommunista Párt 1989. decemberi kongresszusán a küldöttek 85 százaléka a függetlenség mellett szavazott, tehát az események menete megfordíthatatlan volt. Mint aláhúzta, sokuk meggyőződése volt, hogy Litvánia tagsága a Szovjetunióban kikényszerített, sőt természetellenes volt. Ez a szellem a peresztrojka és a glasznoszty éveinek hangulatában vulkánszerűen tört ki, a baltiak pedig ma már az Európai Unió és a NATO ajtaján kopogtatnak. A fél évszázados elnyomás után megízlelték a szabadságot, és az észtek többsége a példás felkészültség ellenére is ódzkodik az uniós tagságtól, a szuverenitás egy részének újbóli feladásától.
Érthetően másként tekint a múltra a manapság a FÁK elhagyásával fenyegetőző Grúzia államfője, az egykori szovjet külügyminiszter, Eduard Sevardnadze. Véleménye szerint a grúzok megnehezítették önmaguk számára a független állam felépítését, mert kezdetben helytelen úton jártak, mindent szétromboltak. Mint kifejtette, a reformok még a Szovjetunió fennállása idején jól kezdődtek, végrehajtásukat azonban Tbilisziben elsiették.
– Úgy akartunk kinézni – vélekedik –, mint a demokratikus országok, de ha olyan dolog merült fel, ami nem egyezett a fogalmainkkal, azonnal a régi módszerekhez nyúltunk. Lépnünk kellett – teszi hozzá, véleménye szerint azonban nem kellett volna elsietni ezt a folyamatot. – Elég lett volna úgy 1995 körül kikiáltani a függetlenséget, és akkor kevesebb vér folyt volna.
Grúzia azonban gyorsan lépett, és hamarosan követték mások is. Az állami függetlenségről szóló 1991. augusztusi döntés szerint kivált a Szovjetunióból Azerbajdzsán, Belorusszia, Kirgízia, Moldova, Türkmenisztán, Üzbegisztán, Ukrajna, Észtország, szeptemberben pedig Örményország és Tádzsikisztán. Decemberre Oroszországon és Kazahsztánon kívül már valamennyi tagköztársaság kivált a Szovjetunióból. Ennek motívumairól sajátos stílusában, ám sok igazságot megfogalmazva nyilatkozott szintén a Novosztyinak a szovjet hangulatot leginkább megőrző Belorusszia elnöke, Alekszandr Lukasenko. Úgy vélte, hogy kollégáinak túlságosan gyorsan kellett minden. Mercedes, repülőgép stb. Lukasenko szerint ezek a szubjektív körülmények akkor nagyon nagy szerepet játszottak. S hogy a belorusz elnöknek van némi igazsága, azt igazolja a kutató Vahtang Cskuaszeli értékelése is. A moszkvai Válságkutató Intézet igazgatója emlékeztet arra, hogy a nacionalizmusok mámorában a köztársasági elitek nagyon is hideg fejjel azonnal saját embereiket ültették az alakuló minisztériumokba, sietve magukhoz ragadva a hatalmat és az ezzel járó javakat. Nem kell hát csodálkozni azon sem, hogy az újsütetű államok elnöki székében Örményország és a baltiak kivételével a volt első titkárok, a nómenklatúra emberei ültek s ülnek nagyrészt ma is.
A FOLYAMAT GAZDASÁGI LIÍRÁSA a szakember szerint roppant egyszerű. Először a Szovjetunió megmaradt és hozzáférhető közös vagyonát lopták/privatizálták el, majd ezt a ténykedést folytatták a függetlenné vált köztársaságaikban, s ezzel párhuzamosan az érkező nyugati segélyekre, kölcsönökre is rátették a kezüket. A versenyképes termelés megteremtésében azonban már nem voltak ilyen élenjárók a helyi elitek, így a Nyugat egyre kevésbé volt hajlandó dollármilliókat áldozni e kiskirályokra, még akkor is, ha vonzó lett volna így megvetnie a lábát Oroszország e geopolitikailag fontos hátsó udvarában. A nyugati országok igyekeztek Ukrajnát, Azerbajdzsánt vagy éppen Grúziát bátorítva ellensúlyozni a Kreml törekvéseit, és saját érdekeiket érvényesíteni, valójában azonban a földrajzi, történelmi, kulturális közösség hatékonyan egyenlítette ki a korlátozott befektetéseket. Így Oroszország önként kivonult ugyan volt provinciáiból, de helyét igazából sem Amerika, sem pedig az Európai Unió nem foglalták el.
A Szovjetunió helyén azonnal megalakult a szláv tömb kezdeményezésére a Független Államok Közössége (FÁK), amelyhez néhány nap múlva csatlakozott az atomjaira hullott Szovjetunió további nyolc tagállama, míg Grúzia megfigyelői minőségben kapcsolódott be a közös munkába, 1994-től pedig a növekvő orosz nyomás hatására be is lépett a szervezetbe. A három balti ország elzárkózott az államszövetség bármely formájától. Az új keretek kialakítása, stabilizálása hosszú évekig tartott. A működés alapjait rögzítő okmányt is csak 1993 elején fogadta el az államfők minszki értekezlete.
Az, hogy a Független Államok Közössége ne legyen más, mint egy más elnevezés alatti föderatívabb Szovjetunió, nagyban köszönhető Ukrajnának. Eleinte Jelcin és Suskevics is reménykedtek abban, hogy rá lehet beszélni Kravcsukot az unió valamilyen formájú fenntartására, az ukrán elnök azonban hallani sem akart erről a szóról. Érthető, hiszen aligha gondolhatta akkor, hogy a „megbonthatatlan barátság” szálai olyan katasztrofális gyorsasággal bomlanak majd le, mint az bekövetkezett. Végül a „közösség” kifejezést találták megfelelőnek az egy politikai, gazdasági és katonai térségben létező államok szövetsége számára. Ezzel szemben a FÁK-ot soha nem tartotta megfelelő alapnak egy posztszovjet állam létrejöttéhez például Dmitrij Trenyin, a moszkvai Carnegie Alapítvány igazgatóhelyettese. A közösség ugyan 12 tagállamot tömörít, amelyek között gazdasági, politikai, kulturális téren sok a hasonlóság, de ezeket az államokat véleménye szerint azelőtt csak Oroszország birodalmi akarata és egy nagy katonai-ipari gépezet tartotta össze. Az akarat azonban ma már nincs meg – véli Trenyin –, ugyanis Oroszország a korábbinál sokkal kevésbé hajlamos birodalmi célokra költeni, ehelyett inkább befelé, az életkörülmények javítása felé fordul. A politológus elismeri, hogy az alapításkor a fő cél a közös katonai-stratégiai térség fenntartása volt, ehhez azonban hiányzott a közös fenyegetettség. Már akkor nem az aktuális, hanem a tegnapi helyzetre hozták létre, állapítja meg Trenyin. Felidézi, hogy az 1992. május 15-én a FÁK-államok közös biztonságáról aláírt szerződés jelentőségét még aznap semmivé tette a szovjet haderő felosztásáról született megállapodás.
OROSZORSZÁG NÉZŐPONTJÁBÓL a FÁK létrehozásának legfőbb értelme kezdetben mindenképpen az volt, hogy Moszkva így szimbolikusan fellépjen a Nyugat térségbeli térnyerésével szemben. A Kreml ezzel kijelölte érdekszférájának határait. Belpolitikai szempontból pedig a FÁK ha részben is, de valamelyest kompenzálta „Jelcin bűnét” a birodalom felbomlasztásában. A volt „testvéri köztársaságok” vezetői pedig mintha szívességet tettek volna ezzel a Kreml birodalmi komplexusainak és Nyugat-fóbiájának leküzdésében, míg Oroszország úgy tett, mintha a posztszovjet térség integrálójaként, a „népgazdasági” szálak konzerválójaként lépne fel az új kapcsolatrendszerben. Ez azonban csupán a látszat volt, valódi tartalom nélkül.
Legszembetűnőbb példája mindennek, hogy a gazdasági együttműködés minden várakozást alulmúl. Ahogy a mostani ünnepi csúcson az Államközi Gazdasági Bizottság orosz képviselője, Alekszandr Szmirnov figyelmeztetett: ha e téren az eddigiekhez hasonló lassúsággal halad az integráció, akkor ez lesz a közösség utolsó kerek jubileuma. Tény, hogy az utóbbi tíz évben egyharmadára esett vissza a FÁK-országok külkereskedelmi forgalma. Ezen belül négyszeresére emelkedett a nyersanyagok kereskedelme, ami a közösségen belüli forgalom 50 százalékát teszi ki. Több ország számára éppen az energiahordozók olcsó beszerzési lehetősége volt a legvonzóbb a FÁK-ban. Oroszország ugyanis befolyásának megőrzése, gyakorlatilag a közösségi tagság fejében a világpiacinál kedvezőbb áron szállított a „közel-külföldre” gázt vagy olajat.
A megvásárolt lojalitás korszakának azonban vége, és Putyin ennél jóval pragmatikusabb alapokra kívánja helyezni az együttműködést: az energiafüggést, az orosz gazdaság erősödését és az olaj világpiaci árának szárnyalását a Kreml befolyásának növelésére használta fel. A felgyülemlett energiaadósságok fejében például komoly részesedést szereztek az orosz cégek a moldáv, az örmény és az ukrán gazdaságban is.
Említettük már, hogy Moszkva egyik legfontosabb célja a FÁK létrehozásával és folyamatos szponzorálásával a katonai-stratégiai térség fenntartása volt. A FÁK-on belüli kollektív katonai-biztonsági együttműködési rendszernek a két évvel ezelőtti kilencből hat tagja maradt, Oroszország, Örményország, Belorusszia, Kazahsztán, Kirgízia és Tádzsikisztán. A Grúzia, Ukrajna Üzbegisztán, Azerbajdzsán és Moldova részvételével létrehozott, NATO-hoz közeledő másik térségbeli politikai-gazdasági-katonai blokk, a GUUAM elsődleges célkitűzése, hogy keretet nyújtson az Európából Közép-Ázsiába vezető energiaszállítási útvonalak Oroszországgal szembeni alternatívájának. A szervezet így mára gyakorlatilag két egymással rivalizáló táborra szakadt. A grúz–ukrán–üzbég–moldáv tengellyel szemben a júniusban létrehozott Eurázsiai Gazdasági Közösség Oroszország, Fehéroroszország, Kazahsztán, Kirgízia és Tádzsikisztán együttműködését van hivatva elmélyíteni. E csoporthoz közeledik egyre erőteljesebben Örményország és a kommunisták választási győzelme óta Moldova is. Moszkva szempontjából végig stratégiai kulcsországnak számított Ukrajna, Azerbajdzsán és Üzbegisztán, amelyek egyébként a Jelcin-érában a legsikeresebben álltak ellen a Kreml nyomásának, és példájuk az Oroszország törekvéseinek jobban behódolt államokra is pezsdítő hatással volt. Az „oszd meg és uralkodj” elvét azonban még így is több-kevesebb sikerrel alkalmazta a Kreml. Ebben segítségére volt például, hogy biztonságának szavatolását több ország is elsősorban tőle remélhette.
Putyin színre lépésével azonban lényeges változások voltak kitapinthatók a FÁK vonatkozásában is. A „közel-külföldön” alkalmazott jelcini politikát aztán végképp megkérdőjelezték a szeptember 11-i események. A korábbi viszonyulás alaptézisei dőltek meg például azzal, hogy Moszkva számára a régió immár nem az a „hátsó udvar”, ahol az elsődleges cél a NATO távol tartása. A FÁK térsége sokkal inkább a felelősség olyan zónájává alakul át, ahol a többi nagy játékossal együtt Oroszország feladata a rend fenntartása. S hogy ez mennyire sikerül, jelentős mértékben megszabja a nagyhatalmak szemében Oroszország értékét, ekként a partnerség mértékét is. Ebből a szempontból különösen figyelemre méltók Moszkvának a demokratizálódás térségbeli kiterjesztését célzó újsütetű erőfeszítései. A Kreml új vezetése fokozatosan veti le a válláról a terhes kötelezettségeket Abháziától a Dnyeszteren túli területig. Kivonul onnan, ahol a jelenlét csupán a helyzet ellenőrzésének illúzióját adta, valójában a helyi érdekek túszává téve Oroszországot. Ehelyett finomabb és hatékonyabb – így a már említett gazdasági – eszközökkel igyekszik erősíteni térségbeli befolyását. Egyre kevésbé kíván azonban azokért a köztársaságokért közvetlen felelősséget vállalni, amelyek csak ronthatják imázsát, és a gazdasági segítségért cserébe csak annyit nyújtanak, hogy nagy kegyesen megjelennek a FÁK csúcstalálkozóin. A piacgazdaság és demokrácia fejlettségének különbségeire példát hozva Belorusszia mellett kiemelhetjük a mostanában igencsak felértékelődött félfeudális közép-ázsiai országokat. A legnagyobb reményeket e térségben jó néhány éve még a „régió Svájcának” nevezett Kirgizisztánhoz fűzték, aztán egy ideje Akajev is inkább azt igazolja, hogy errefelé a kemény ököl, az ellenzék elhallgattatásának módszerei az irányadók. Nyijazovval, az élete végéig elnökké választott Türkménbasival kapcsolatban soha nem voltak ilyen illúzióink, és nem nagyon hagyott kétséget antidemokratikus hajlamairól az üzbég vezető, Karimov sem.
Az, hogy Oroszország korántsem elégedett az együttműködés jelenlegi szintjével, kiderült Putyin ünnepi felszólalásából is. A kirajzolódó új orosz politika kulcsszava pedig e téren is a pragmatizmus. Ezt jelzi, hogy az orosz elnök a hangsúlyokat a katonai, politikai aspektusok helyett a gazdasági együttműködésre s egyre inkább a kétoldalú kapcsolatokra helyezi. Új momentumként kiemelte azt is, Moszkva vezető szerepe abban nyilvánul meg, hogy a halaszthatatlan világgazdasági integrálódás térségbeli motorja legyen. Ha ez megvalósul, amelyhez azért még szükség van egy kis időre, a FÁK végleg elveszti majd posztszovjet felhangjait. A forradalmi változások lírája fokozatosan átadja a helyét a globalizációs korszak szikár gyakorlatiasságának. S ha ez sikerrel jár, a térség rendjéért felelős Oroszország úgy erősítheti meg befolyását, hogy azt a nagyok is tiszteletben tartják majd.
A jövő útjait persze még sokáig lehetne találgatni, tíz év elteltével azonban bizton megállapíthatjuk, a Független Államok Közössége már azzal teljesítette küldetését, hogy lehetővé tette az egykori Szovjetunió békés felbomlását. Ahogy Aszkar Akajev kirgiz államfő ezt még 1992-ben megfogalmazta: „Sem népünk, sem a világ többi népei nem érzékelték, hogy milyen hatalmas jelentőségű esemény volt a Szovjetunió összeomlása. A FÁK léte enyhítette ennek negatív következményeit. Ha nem hoztuk volna létre a közösséget, most talán az egész területen háború dúlna.” S hogy a szervezet viszi-e ennél többre, az a jövő zenéje. A jelenlegi helyzetnél mindenesetre többre predesztinálhatja, hogy öszszetákolt struktúrája ellenére nemcsak a volt szovjet köztársaságok nyugodtabb átalakulását, hanem jelentős részben a térség közös kultúrán, műveltségen és gondolkodáson alapuló egységének fennmaradását is biztosította.
Marsai Viktor
Az EU migrációs politikája kudarcot vallott, a líbiai együttműködés az embercsempészeket erősítette
