Meltemi

Vidám és vívódó, nem hagyná, hogy csak azért, mert Munkácsy- díjas, érdemes, sőt kiváló művész, szobrot faragjon belőle a kérdező. Csíkszentmihályi Róbert az irányzatok, újdonságok ködjátéka vagy a szakmai elit kegyei helyett inkább lesi a tetőrétegek közé fészkelt nyestet, főként pedig mintáz, farag és cizellál szentendrei hajlékában.

A család nyestekkel bonyolódott társbérletbe, ön pedig egy groteszk bronz alkotásában a nő anatómiáját a nyestével vegyítette. Összefügg a kettő?
– Közvetlen kapcsolat nincs közöttük, 1994-től sokféle ilyen, emberrel kevert állatszobrom született: őzike, szarvas, kutya, gepárd. Viszont alapállásom a természetközeliség, ami e műveknél is közrejátszott, és ami segített megkedvelni ezt az állatkát. Elődje fiakat nevelt itt, őrült zajt csaptak a tető hungarocellszigetelésén.
– Vannak erényei is ennek a kis ragadozónak?
– Nyaranta mindig percre pontosan indult portyázni. Azt mondtam anyósomnak, üljön a műhelyem üvegajtaja mögé, mert öt perc múlva, szürkületkor kezdődik a színielőadás. A nyest nem hagyott szégyenben, menetrend szerint dugta ki az orrát, megmutatta macskánál is kisebb testét, majd átugrott a falon.
– Biológiai óra… De mikor érik be egy szobrász?
– Hogy általában mikor, azt nem tudom. Én hatvankét éves vagyok, és úgy tíz éve érzem az igazi mesterségbeli biztonságot. Azóta szinte kínlódás nélkül megvalósul a cél, amelyet magam elé tűzök. A szellemi magamra találás, a kezdeti, szintén az utóbbi időben tért vissza.
– Előtte olykor megalkudott önmagával?
– Másról van szó. Meggyőződéssel, minden tudásommal és kétségbeesésemmel csináltam olyan másodlagos, mondjam úgy, modorosabb dolgokat is, amelyekkel igazából saját magamat kerestem. Mert bár sosem vesztem el egészen, nem mindig volt elég világos, hogy ez vagy az vagyok-e én. Az említett természetközeliségnek is inkább csak személyes szférámban hagytam helyet. Később lettem egészen úrrá azokon a jelenségeken, amelyeket láttam-hallottam-tanultam, amelyek felszínesen tetszettek.
– Talán azért is foglalkoztatja a teremtett világ, mert határsávban, vagyis az agglomerációban él, ahol most tűnnek el az utolsó lankák, szántóföldek?
– Van bennem efféle zöldmozgalmista, hiszen ifjúkoromban is szenvedélyes erdőjáró voltam. Az ember a természet része.
– A művészet viszont a civilizációban bontakozott ki.
– Ezért sem mondom, hogy a „határ” másik oldalán csak az átkos civilizáció van. Ott van az áldott civilizáció is. De remélem, átmeneti jelenség az, ahogy egyesek feltétlen áhítattal interneteznek, hogy személytelen, ezért előítélet-mentes kapcsolatokat kössenek. Virtuális galériákba kapok meghívót, ösztökélnek, hogy tegyem internetre én is a kínálatomat. Ez bőszít, mert egy kisplasztikát megfelelő fénybe állítani, fogdosni, simogatni kell. Fotó sem tud igazán vallani egy szoborról, nemhogy az internet. Értetlenebb, érzéketlenebb a világ a szobrászat iránt, ha már megelégszik a képernyővel!
– Az állatember ciklus darabjai finom humorú jellemrajzokként is felfoghatók.
– Sokakat valóban az ragad meg, hogy ezek olyan állatfigurák, amelyeknek mintha emberi tulajdonságaik lennének. Visszafelé is igaz: emberek, állatszerű tulajdonságokkal… Én magam is efféle címet adtam némelyiknek: Kutyául, Cicázó… Eredeti szándékom mégis más volt: kifejezni azt az egységet, biológiai egymásrautaltságot, amely a teremtésben létezik. Az első darab egy őzike volt. Az őzeknek nagyon rövid a combcsontjuk. Én emberi combot mintáztam, de rövidet. Az emberi lábfejet viszont megnyújtottam, a sarka szinte fönt van a fenekénél: így ez a testrész meg ezért tűnik őzikésnek.
– Miért Ködös reggel a nőfejű, nőfarú őzikeszobor címe?
– Borfesztivál alkalmából adódott egy kiállítás. Ez az, mondtam, ezt én most beadom, de óvatosan, Ködös reggel címen. Hiszen ki a megmondhatója, mit láttam én egy ködös reggelen? Még aznap délben csengett a telefon: nem veszel részt a kiállításon, jött egy amerikai, és megvette a szobrodat.
– Kedvező volt a ciklus közönségfogadtatása.
– Akadtak olyan látogatók, akik kikérték maguknak, de tény, hogy a legnagyobb sikernek is ezek a műveim örvendtek.
– A szakma felfigyelt rájuk?
– A Műcsarnokban tizenhét év kihagyással, 1995-ben magyar szobrászati kiállítást rendeztek, Helyzetkép címmel, kétszázötven résztvevővel. Éppen ezzel az anyaggal szerepeltem, a jelentéktelenség biztos tudatában. Óriási pufogtatások, installációk voltak, az én szokatlan, de mégiscsak naturalisztikus szobraimat egy oldalsó terem zugába rakták. Aztán minden kiállító szavazhatott. A titkos szavazás engem hozott ki győztesnek, így lettem „koszorús szobrász”.
– Meglepődött? Számos állami kitüntetés birtokosaként?
– Van más is, aki a szakmában dolgozik harmincöt éve, én azt mondom: kitűnő színvonalon, és mégsem kapott soha állami kitüntetést. A koszorús szobrász címet viszont kollégáktól kaptam, holott nem tartozom bele a szakma által kanonizált kortárs művészetbe.
– Önhöz képest nagyon távol menetelnek a „legkorszerűbbek”?
– Meg kell figyelni, hány tévékészülék látható ma egy plasztikai kiállításon, úgymond a mű részeként. A mai szobrászat közelít a színpadhoz, de közben nincs becsülete az időtálló anyagnak, megmunkálásnak. Lehet plasztikát csinálni tollból, papírból, és gondos dokumentálás után az egész elbontható. Mindenek felett áll a koncepció, amit verbálisan is meg lehet fogalmazni. Hogy hogyan csinálja meg az ember, az sajnos tizedrangú kérdés. E tárlatok egyébként alig különböznek a csaknem száz évvel ezelőttiektől. A dadaista Duchamp a tízes években egy felfordított pissoirt állított ki.
– Akkor hát némelyek még ma is ez alól bújnak elő… De milyen a jó műbírálat?
– Közérthető, tehát misztifikáció nélküli magyar nyelven kell íródnia, és nem elsősorban a másik kritikushoz szól, hanem az alkotókhoz, sőt a látogatókhoz, akik szeretnének eligazodni egy tárlaton. Ez a régi értelemben vett napi kritika mostanában szinte teljesen hiányzik. Az ítészek főleg eszmei áramlatokkal foglalkoznak. Nehogy azt gondolja, hogy a sértettség beszél belőlem…
– Volna rá oka? Két monográfia is megjelent a munkásságáról.
– Tudomásul veszem, ha kiállításaimat nemigen veszi észre a szaksajtó. Lehet, hogy amit kiváltanék, úgyis olyan „hol élsz te?”-féle legyintés volna. De vállalom: én suszter is vagyok, akinek fontos, hogy szépen varrja meg a cipő szélét. Ez mívességmániának számít a mai világban, amelyben nem kellenek a formai értékek. Jó, nem akarok igazságtalan lenni, egy műtörténész nemzedéktársam nemrég megsúgta friss felfedezését: Ferenczy Béni mégiscsak óriási szobrász volt…
– Akadémiai mesterei, például Pátzay Pál, hatottak önre?
– Én Borsos Miklós bűvkörében éltem, akit szakmán kívülinek kiáltottak ki, talán mert fittyet hányt a hivatalos elvárásokra. Tényleg valami pannon humanizmust lehelt a köveibe.
– Ön egykor nagy, nyújtott kőfaragványokat, részletmentes alakokat is készített. Sokat köszönhet Henry Moore-nak?
– Nehéz őt megkerülnie bárkinek is. Szerettem Marino Marinit is például. Talán Michelangelo az, aki állandó példa előttem. A követ, mondjam úgy, saját agyaként használta. Kortársainál sosem fordul elő az a modern merészség, hogy befejezetlenül is hagy egy-egy alakot. Aki ezeket nézi, a maga elképzelését lophatja beléjük.
– Egy szobor lassan készül. Melyik fázis igényel ihletet?
– Létezik ilyesmi, de nem elragadtatott állapot ez. Például: egy köztéri szobor miatt meghívnak helyszíni szemlére, sorolják a paramétereket, és nyomban beugrik, hogy ide mondjuk fekvő, figurális dolog kell, vagy funkcionális, amelyen járni lehet. Otthon aztán megnézem a helyszínrajzot, vázlatokat készítek. A forma itt kezd körvonalazódni. Ezután következik a rabszolgamunka, de közben is ráérzések sorozata szükséges, hogy meg ne hamisítsam, ám minél inkább sűrítsem az eredeti gondolatot.
– Hogyan tartósul ez az alkotói éberség?
– Sokszor éppen a monoton munka hozza ki.
– Kint egy mészkő figurát láttam, zsurnalizmusokat vésett rá a törzsétől a nyakáig: „Szilárd alapokkal, igazolt ősökkel, feltétlen odaadással, egybehangzó véleményekkel…” Felül már csak ez ismétlődik: „helyes irány”. Mikor készült?
– Nyolcvannégyben. Nem akartam megdönteni a rendszert, csak nagyon irritált a „helyes irány”. Tartottam tőle, hogy Aczél György ezt nem nyeli le, és megdádáznak, de a kutya sem vette észre a tárlaton. Lehet, hogy szándékosan nem, de az is lehet, hogy normális szóhasználatnak érezték a saját közhelyeiket!
– Nagy Lászlóék annak idején látomásos-szimbolikus költői világot teremtettek, hogy kódolhassák a véleményüket. A szobrászat fejlődését befolyásolta-e ennyire a Kádár-kor?
– Egy szobor lehetséges üzenete eleve rétegzettebb a szavakból épülő műénél, így a képzőművészetben nehezebb cenzorként „olvasni”. Amikor 1965-ben végeztem, a kultúra e területén már enyhébb szelek fújtak. Nem kell szégyellnem tehát, hogy 1972-ben és ’82-ben ösztöndíjas voltam a Római Magyar Akadémián.
– Ha nézem a római Szent Péter-bazilika magyar kápolnájának domborműveiről készült fotókat, nincs kétségem afelől, hogy az egyházművészet áhítatosabb nyelvén is tud szólni.
– Fölösleges, hogy egy pályafutás különböző állomásait közös stiláris jegyek kössék össze, viszont természetes, hogy amikor valami újat próbáltam – például technikai indíttatásból bronzszerkezetet csináltam –, az első munkának gyakran testvérei is lettek.
– Mindig meg tudott élni a hivatásából?
– A főiskola után, hogy eltartsam a családomat, tíz évig tanítottam. Közben belevetettem magamat a szobrászmunkába, pályázatokba. Kifaragtam a kőszobrot, s mivel kocsim nem volt, a hónom alá vettem, lebattyogtam vele a másfél kilométerre lévő HÉV-állomáshoz. Az ülésén az ölembe vettem a 30 kilós követ, és irány a Műcsarnok… Elképesztő energia volt bennem. Az eredmények bátorítottak, hogy ott merjem hagyni a tanítást. Azóta is folyamatosan jutok megrendeléshez. Az éremkészítés nálam talán még a köztéri szobroknál is jobban „bejött”.
– Részt vesz valamelyik művésztelep életében?
– Nem szeretek társaságban dolgozni. De azért jártam már külföldi alkotóműhelyekben, ugyanis világot akartam látni.
– Sikerült odakint valami érdekeset létrehoznia?
– Húsz éve Görögországban, Megara város mellett, a világ legszebb helyén, egy tengerre néző sziklaoldalban volt a telep, egy villában. Érkezésünk után elvittek minket a híres pentelikoni márványbányába. Tornyozva álltak a legkülönfélébb méretű kövek, megszámozva. „Tessék körülnézni, és felírni a számot, másnap a bányaüzem elhozza a művésztelepre, ingyen.” Azt gondoltam, milyen mamlasz ez a japán, brazil meg román, hogy olyan kicsi követ választ. Én egy háromméteres tömböt kértem. „Lehet?” „Lehet.” Kiderült, hogy két hónap alatt, a tűző napon a hegyoldalban, villany és vágógépek híján nem lehet elkészülni vele. Hajnalban keltem, még mindenki aludt, amikor én már kopácsoltam, de hiába. A következő évben turistaútlevelet kértem, visszautaztam és befejeztem. Meltemi lett a címe, egy előrehajló, végtelent fürkésző nőalak, a szirt szélére állítva.
– Mit jelent a dallamos szó: Meltemi?
– Ez egy Görögországban fújó szél neve. Észak felől érkezik, s felüdül tőle az ember.
***
CSÍKSZENTMIHÁLYI RÓBERT szobrászművész 1940-ben született Budapesten. Édesanyja olasz. 1964-től Szentendrén él. Felesége, három gyermeke van. A Képzőművészeti Akadémiát 1965-ben végezte el. Munkácsy Mihály-díj (1974), érdemes művész (1983), Budapest Főváros Művészeti Díja (1988), koszorús szobrász (1995), kiváló művész (2001). Köztéri szobrai találhatók szerte az országban, külföldön elhelyezett alkotásai közül a legismertebbek a magyar szenteket ábrázoló domborművek a Szent Péter-bazilika altemplomában.