Mennyből az angyal?

Karácsonykor mindig eszembe jut, pedig sok éve történt. Már elénekeltünk mindent, amit a fa előtt szokás, kialudtak a gyertyák, s a gyerekek is túl voltak az örvendezésen. Hirtelen úgy éreztem, szűk a lakás, túlságosan kitölti az ünnep: sétálnom kell egyet. Fölvettem a kabátom, és elindultam. Nehéz megmondani, mi kormányozza az embert, mikor lépéseinek nincs kigondolt iránya. Egyszer csak a Duna-parton voltam, a korzón, mely üres volt, egészen üres. Szebb időt, mint azon az estén, nem kívánhattam volna. Hullt a hó, de nem az a fajta, ami nagy pelyhekben szakad, s fedél alá menekül mindenki, mert fél, hogy betemeti. Ez apró szemekben, puhán pillézett. Sűrűsége letompított minden zajt, egy nagyvárosban szentestén is vannak zajok.
Elsétáltam Eötvös báró szobráig, aztán komótosan vissza. Néztem a csizmám nyomát: csak az enyémet láttam a vastagodó hóban. Átéltem, amit csaknem lehetetlen: azt hihettem, hogy a milliós városban egyedül vagyok.
Már a Vigadó előtt jártam, mikor kiderült, mégsem vagyok egyedül. A szálló felől lassú léptekkel közeledett valaki. Messze volt még: a sűrű hóesésben csak azért vettem észre, mert épp egy lámpa alá ért. Különös pillanat az ilyen: az ember figyelni kezd a lépéseire. Nem úgy halad, mint azelőtt. Főleg, ha látja, bundát visel, aki közeledik, járása hintázó, de csak annyira, amennyire kell. Már csak pár lépés volt köztünk, lelassítottunk, aztán a lány megállt.
Rám nézett, de nem tudtam eldönteni, vonzás vagy csodálkozás, amit a tekintetében látok. Nagyon szép arca volt. Álltunk egymással szemben, s valami szempillantás alatt összekötött volna minket. Természetesnek tetszett, ami nem volt az. Úgy éreztem, bármi történik, nem szabad csodálkoznom.
Ő mozdult előbb, mert a nők jobban feltalálják magukat. Szenteste a korzón különösen. Mielőtt megszólalt, cseppet oldalra fordította a fejét. „Nem akarsz engem egy kicsit szeretni?” – kérdezte, s tekintetét nem vette le rólam. Valami azt súgta, a kérdés nem a férfiembernek szól. De akkor kinek? És ki ő, akit itt találok, ezen a csöndes estén, egyedül annyi millió közül? Miért nem ül egy jól fűtött lakásban? Aki ilyen bundát visel, és mozgása ennyire nemes, annak nem lehet gondja karácsonyfára, csillagszóróra és ajándékokra. Miért jött ki ebbe a mindent elborító hóesésbe? Miért?
Ez a szó, ez a kurta kérdés jött ki a számon végül, semmi több: „Miért?” A lány összerezzent, a mosoly elmúlt az arcáról, s anélkül, hogy bármit mondott volna, megfordult, és a Vörösmarty tér felé elhagyta a korzót. Mozdulatlanul néztem utána.
Ki lehetett? Akkor úgy gondoltam, angyal, és Isten küldte, hogy ne legyek egyedül. De lehet, hogy csak egy lány volt, akit karácsonyeste magára hagytak. Én meg ott álltam bután, és nem oldottam riasztó magányát semmivel. Ha legalább megsimogattam volna az arcát. Finoman, alig érintve.
Miért nem tettem meg? Talán mert nem vagyok angyal.