Mi legyen a felsőoktatás alapja?

Írásom talán kissé rímel Solymosi Frigyes akadémikusnak a Magyar Nemzet december 10-i számában megjelent cikkére, amelyben a Magyar Tudományos Akadémia elnökével vitatkozva egyebek között arra is rámutat, hogy a természettudományoknak és a társadalomtudományoknak sokkal több a közös gondja, mint azok a különbségek, amelyek a két terület művelőinek rivalizálását indokolnák. Írásom másik ihletője Pálinkás József oktatási miniszter Népszabadságban megjelent december 10-i nyilatkozata. Ez utóbbit olvasva nagy örömmel konstatáltam, hogy a miniszter úr felsőoktatási koncepciója első nyilatkozata óta nem változott: továbbra is a szakok egészségtelen túlburjánzását és a kétszintű alapképzés bevezetésének késedelmét tartja sürgősen megoldandó problémának.
Felidézném Pálinkás akadémikus miniszteri expozénak is tekinthető első tévés nyilatkozatának második gondolatát, amelynek aktualitását mi egyetemi oktatók, és a diákok is különösen érzékelhetik most, a közelgő vizsgaidőszakban. Ez pedig a háromszintű képzés (kétszintű alapképzés) problematikája. Sokan üdvözöltük azt a debreceni gondolatot („társszerzők”: Szentirmai Attila, Pálinkás József és Fésűs László profeszszorok), miszerint a hároméves alap- és kétéves mesterképzésnek kell a felsőoktatás alappillérének lennie. A 3+2 lényege az, hogy minden, felsőoktatásban részt venni kívánó fiatal lehetőséget kapjon. A hároméves alap (bachelor) képzés ideje alatt reális teljesítmények alapján egyértelműen ki kell derülnie, hogy kiknek érdemes mélyebbre ásniuk magát a tudományokban, s kik azok, akiknek nem. Ez utóbbiak a három év alatt szerzett ismereteik birtokában, egy szerényebb diplomával a zsebükben (esetleg némi továbbképzést követően) elhelyezkedhetnek – szakmájuktól függően – felsőfokú technikusként, üzemmérnökként, tanárként vagy másképpen. A minőségi képzést a következő két év jelentené a valóban ambiciózus, kiemelkedő képességű hallgatók számára. E sorok írója már több ízben kapott lehetőséget a Magyar Nemzettől, hogy e koncepció melletti érveit kifejthesse. Nagy öröm sokunk számára, hogy Pálinkás akadémikus miniszterként sem feledkezett meg erről a gondolatáról.
A baj viszont az, hogy az Európa jobb egyetemein (például a helsinkiben) megvalósult képzési formát a hazai felsőoktatás idegenkedve fogadja. Ez nemcsak a természettudományi karokon alakít ki bizarr helyzeteket, hanem másutt is. Pedig a tömegképzés és minőségi oktatás összehangolásának ez az egyetlen járható útja. Hogy mi az idegenkedés oka? A normatíva/fejkvóta elveszítésétől való félelem. E félelemtől vezérelve alternatív megoldásokban gondolkodnak az egyetemek. Valljuk be: egyik rosszabb, mint a másik. Csak ízelítőül: egyik vidéki egyetemünk nem természettudományi karán a „régebbi vágású” dékán kiabálva jelentette ki, hogy ha megfeszül a kormányzat, nála évente hetvennél többen akkor sem kaphatnak diplomát. Függetlenül tehát a fiatalok képességeitől, hetvenen diplomázhatnak, többen nem. Ő így döntött, és kész. A szót tett követte: a 130 tagú III. éves évfolyam nyolcvan (!) hallgatóját (közöttük három éven át jó és jeles tanulókat) évismétlésre ítélte. Az egyik hallgatót az említett nyolcvan közül most egy pszichiátriai osztályon kezelik. Komoly fiú volt. Élete volt a tanulás és a diploma megszerzése, amiért keményen dolgozott, és nem volt rossz tanuló. (Hozzáteszem: az illető dékán urat nemigen szokták szakmájának hazai legkiválóbbjai között emlegetni.)
Túl az emberi tragédiákon: bele kellene gondolni, hogy jól van-e ez így, ahogy van. A kormány szeretné, ha sok diplomásunk lenne, a felsőoktatás ennek (egyébként könnyen áthidalható) anyagi és (kevésbé könnyen áthidalható) infrastrukturális okok miatt ellenáll – a szenvedő alany pedig a tanulni óhajtó egyetemi ifjúság. A jövő értelmiségi nemzedéke. Vagy talán reálisak ezek az arányok: 130 fiatalból nyolcvan alkalmatlan? Lehet, hogy a mai ifjúság zöme nem csupán katonai szolgálatra alkalmatlan nyápic, hanem oligofrén is? Ezt nem hiszem! Harmadéves biológusok genetikaoktatójaként, tizenegy éves tapasztalat birtokában állítom, hogy az idei évfolyam semmivel sem gyengébb, mint a korábbiak, legfeljebb valamivel nagyobb „hígításban” fordulnak elő az igazán tehetséges gyerekek. Tény azonban, hogy ha egyszer több olyan jó képességű hallgató van, mint amenynyinek diplomát akarunk adni, de az egyetemre már bekerültek, akkor életpályájukat, szakmai karrierjüket csak igen durva, sportszerűtlen módszerekkel lehet ketté törni.
Eddig a következő – szerintem elfogadhatatlan – hallgatóritkítási technikákkal találkoztam személyesen (fontossági sorrend s személyek említése nélkül):
1. Sok felsőoktatási intézményben olyan vizsgamenetrendet kényszerítenek a hallgatóra, hogy a legtöbb vizsgájára ne legyen idő felkészülni. Így ezután az évfolyamokat tényleg meg lehet ritkítani. A kérdés csak az, hogy ilyen körülmények között valóban a legjobbak maradnak-e bent? Valószínűleg nem, hiszen minden a szerencsén, és nem feltétlenül a tudáson és tehetségen múlik. A hallgató vizsgaterve ellehetetlenítésének talán legdurvább módja, ha a helyi hallgatói önkormányzat kegyeire bízzák, hogy eldöntse: ki melyik napon mehet vizsgázni. (Ez önmagában is igen tág teret nyit a korrupciónak, baráti alapon történő helyosztásnak). Másik módszer: nyolc-tíz kollokviumot/szigorlatot követelményként tenni a hallgatók elé, amely fizikailag egyszerűen nem teljesíthető. Így azután csak a vizsgák egy részére tudnak felkészülni. Azok a kollégák, akik ilyen vizsgamenetrendet készítenek, bizonyára elfelejtik, hogy ők is voltak hallgatók, s hogy hat vizsga a felső határ, amelyet normális ember harminc nap alatt le tud tenni (ha csak nem tudományos szocializmust tanul).
2. A vizsgázók fizikai vagy lelki megfélemlítése. A pszichológiai nyomásgyakorlás módszereit viszont korlátok nélkül és büntetlenül lehet alkalmazni, ezért felelősségre vonás nem jár. Vannak oktatók, akik a legbunkóbb, ötvenes évekbeli kádereket megszégyenítő stílusban, káromkodva, foghegyről, megalázóan beszélnek a hallgatóval. Ezekre az emberekre kellene példaképként tekintenie az ifjúságnak. Van, aki lábát az asztalra teszi, a vizsga alatt fejét tömve, tele szájjal kérdez, és gúnyolódik a szerencsétlen, megfélemlített vizsgázó elrebegett bugyutaságain.
3. Kétszintű oktatás – az első évtől. A szerencsésebb „gólyák” kiemelt szintű gyakorlaton, színvonalasabb előadáson, míg a szerencsétlenebbek csupán demonstráción és alacsonyabb szintű előadáson vehetnek reszt. Szerencséről beszélek, ekkor ugyanis még nincs szakmai mérce (vizsgaeredmény), ami alapján a színvonalasabb oktatást megérdemlők és nem érdemlők között különbséget lehetne tenni, s ez még a jobbik eset. Megkérdezem, hogy vajon valóban ilyesfajta európai színvonalú egyetemi oktatást és tömegképzést álmodtak-e azok, akik kiharcolták, hogy végre az ezer főre jutó egyetemisták számát illetően feltornázzuk magunkat Európa utolsó előtti helyéről előkelőbb pozícióba?
Itt az ideje, hogy végre a 3+2-es oktatást megvalósítsuk úgy, ahogy azt Pálinkás professzor és debreceni kollégái évek óta javasolják. Váljon végre lehetővé, hogy a valóban szerényebb képességű (és ne a kulcscsomóval kipofozott, gyengébb idegzetű, gátlásosabb természetű) hallgatók kapjanak szerényebb képességeiknek megfelelő szerényebb (bachelor) diplomát, amivel elhelyezkednek, és megbecsült tagjai lehetnek a társadalomnak. A jobbak pedig kapjanak egy plusz két éves színvonalas, minőségi mesterképzést. A kialakult áldatlan állapotok arra utalnak, hogy a 3+2-es képzés mielőbbi bevezetése nem csupán a természettudományi karokon parancsoló és sürgető szükségszerűség.
A szerző genetikus, egyetemi docens