Pázmány példabeszédei a teremtés csodáiról

A magyar próza felülmúlhatatlan mestere, Pázmány Péter 1570-ben született Nagyváradon. Rokoni szálak fűzték többek között a Bethlen-, a Batthyány-, az Esterházy-, a Széchenyi- és a Wesselényi-famíliához. Tizenhét esztendős korában belépett a jezsuita rendbe. Krakkóban, Bécsben, Rómában és Grazban tanult. „Tehetsége – írja róla egyik tanára –, kivált ítélő tehetsége jó, nem csekély tapasztalatai vannak, igen tudós, epés véralkatú, a bölcselet és hittudomány tanítására alkalmas.” Zrínyi Miklós nevelőjeként az állítást fényesen igazolta. Ő volt – Oláh Miklós nyomdokába lépve – az ellenreformáció vezető alakja. 1616-tól esztergomi érsek, hercegprímás.
Stílusa titkán sokan eltűnődtek már. Gondolkodása, mondatalkotása szövevényes, ugyanakkor áttetsző és kristálytiszta. Egyszerre világos és bonyolult. Könyveiben, prédikációiban gyakran használ példabeszédeket. Ezek tárgya sokszor a csillagos ég, az évszakok, a hegyek és a folyók meg az állatok világa, a természet meganynyi titka. Arra intik a jámbor halandót, hogy csodálja az isteni teremtést, és tanuljon belőle.
Első könyve, az 1613-ban megjelenő és később számtalan kiadást megérő Kalaúz, valóságos tárháza a példabeszédeknek. „Midőn egy szép virágot megtekintünk, ne csak úgy nézzünk erre mint a barmok, hanem eszünkbe jusson a mi életünk gyarlósága, rövid öröme, elmulandó vigassága. Mert miképen az szép virág hamar meghervad s elszárad, és noha még Salamonnál is frissebben öltözött, de nagy gyorsan elveszti minden ékességét: azonképen te is, akármely erőben, szépségben és hatalomban dicsekedjél is, rövid üdő alatt meghervadsz és megrothadsz…” Az isteni gondviselésről így ír: „Ez világ vezérlőjének bölcsesége ugyan villámik az napnak ez föld körül való szüntelen forgásában, mely az éjnek és nappalnak változásival hasznoson ékesíti ez földet, és néha hozzánk feljebb jövén, nyárat szerez, néha eltávozván, telet hágy. Ugyanis, ha az nap után éj nem következnék és az földi gyümölcsök az éjnek mértéktelen hűvösségétől, szép harmatitúl nem újulnának, ki kellene égniek az hévség miatt, az emberi testnek sem lehetne egészsége és csendes nyugodalma.”
Ugyancsak eleven és világos képekkel festi a „levegő-égnek csudáit”: „Valjon s ha az egész emberi nemzetnek okosságát egybeverték volna, feltalálhatta volna-é, mint kelljen oly szép módjával öntözni az földet, mint az Isten öntözi? Mikor égett-bort ütnek, az borsöprűből pára mégyen fel az rézfazékban, és ott meghűvösödvén, cseppenként szép lassan szivárkozik alá: azonképen az vizekből sok gőzt és párát emel fel az napnak melegsége, és midőn jól felérkezik az föld színéről az levegő-égnek közepire (mely sokkal is hidegb az föld mellett való részeinél), meghidegül, megsűrűdik, és cseppekké változván, úgy öntözi az földet…”
Sokszor elmélkedik „az oktalan állatoknak bölcs alkotásárúl”. A méhekről írja: „Először is az ő királyoknak öregb és temérdekb töltéssel megerősíttetett palotát csinálnak, azután, noha geometriát nem tanultak, de oly szépen, egyformán, hat hat szegletű házacskákat raknak lábokkal és szájokkal… Nagy bölcsesége tündöklik az Istennek az kis férgecskében, melyben oly természetet oltott, hogy meg is tudja azt csinálni, az mit az okos ember meg sem tud érteni.”
És elmélkedik persze még sokféle teremtményről: „szúnyogocskárúl meg bolhácskárúl”, elefántokról, farkasról és bárányról, „rút lábú pávárúl” meg az égi madarakról ez a barokk óriás, aki a parányi féregben ugyanúgy észreveszi a Teremtő csodáját, mint az „egeknek ékességeiben”, a csillagokban.