Robbanások rázták meg tegnap Izraelt – robbanások, amelyek erejükben talán nem jelentenek semmiféle újdonságot, abban azonban igen, hogy úgy tűnik, sokan azt a bizonyos utolsó cseppet látják – vagy akarják látni – bennük. A globális média fősodrába tartozó társaságok némelyike ismerős hangzású, külön az alkalomra készült főcímekkel vezette be a történetet: „Terrortámadás Izrael ellen”, s bár szeptember 11-ig nem állt hatalmukban visszapörgetni a naptárt a hatás fokozása céljából, nem elhanyagolható erőfeszítést tettek, hogy az Amerikát ért csapással egy sorba állítsák a többtucatnyi áldozatot követelő legutóbbi közel-keleti vérfürdőt. A nemzeti hősből lett izraeli miniszterelnök – akit mellesleg háborús bűnök elkövetésével vádolnak alig hallható, azazhogy „illendőségből” nem hallgatandó hangok – szóvivője útján Jasszer Arafatnak, a Palesztin Hatóság elnökének elszigetelésére intette a világot, egyértelművé téve, hogy kit tekint felelősnek a robbantásos merényletekért. A merényletekért – kérdezhetnénk naivan –, amelyeket magányosan vagy csoportosan, kabát alá rejtett TNT-vel vagy eltérített utasszállítóval követnek el fanatikus muzulmánok az Egyesült Államok és Izrael ellen, az „áldozatvállalás tragikus testvériségébe” kényszerítve a nem mindennapi szövetség által egyébként már öszszekötött két országot?
Mint rámutattak már oly sokan, tagadhatatlan, hogy az Egyesült Államok elleni terrortámadás, a rá adott többsíkú válasz kérdése nem választható el a közel-keleti konfliktus – benne a hosszú ideje állandósult terrorhullám – problematikájától. Tudja ezt alighanem minden érintett fél is, a gond csak az, hogy különbözőképpen – nyilván saját szempontjaiknak megfelelően – akarják értelmezni, s felhasználni céljaik eléréséhez ezt a megállapítást. Következésképp a különféle interpretációkra adott válaszok teljesen eltérő – a globális háborútól a békéig terjedő – megoldásokkal kecsegtetnek. Megnyilvánulásai alapján a jelenlegi izraeli vezetés alighanem abban érdekelt, hogy a palesztinok, a Palesztin Hatóság és Jasszer Arafat felkerüljön a nagy testvér, Washington terrorista-feketelistájára, ami egyet jelentene a szabad kéz politikájának engedélyezésével. A palesztinok – így a veterán vezető köre – rendkívüli igyekezettel ítélték el az akciót, tudva, hogy az ókori tálióelvet modern körülmények között kiválóan és következetesen alkalmazó izraeli vezetés bosszúja őket éri majd rövidesen. Amerika – amely a részére fenyegetést hordozó jelenségek elleni harcában most nem nélkülözheti a muzulmán országok támogatását – óvatos magatartást tanúsít, mert immár világos előtte, hogy ellenségei jelentős részét a Közel-Kelethez kötődő kapcsolatainak köszönheti. Őszintén szólva az Egyesült Államok tisztán látó politikusainak már nem sok kedvük lehet újabb csapások elszenvedéséhez egy nekik mindinkább idegen és alapvető igazságtalanságot tartalmazó ügyért.
Nem hihető, hogy ebben a helyzetben bárki tökéletes megoldással tudna előrukkolni, mégis nem árt megemlíteni, hogy a Palesztin Hatóság és Arafat személyes felelősségét önálló jogi keretek (értsd itt: állam) hiányában nehéz manapság megállapítani.
Dél-Korea elnökével találkozott Donald Trump
