Szent Flórián védencei, a kéményseprők

Senki sem tudja pontosan, mikor tűntek fel a házakon a mai típusú kémények. Sejthetően a középkorban. Bizonyos XII. századi adatok szerint Nyugat-Európában már abban a században voltak „mászó-kémények”. Márpedig ahol ezek a füstelvezető alkalmatosságok használatosak, ott megjelennek a derék „füstfaragók” is, Szent Flórián védencei, a kéményseprők.
Buda visszavívásakor, 1686-ban már kéményseprő is dolgozik a Duna-parti ikervárosban, Franzin Péter Pál. Több mint négyszáz ház áll ekkor a városban. Buda 1700-ban kelt statútuma negyedévenként kötelezővé teszi (!) a padlások, kémények és tűzhelyek „látó emberek” általi megvizsgálását, nehogy dolga akadjon a szintén Szent Flórián védelmét élvező tűzoltóknak.
1714-ből ismeretes a vízivárosi Seehersch Gottlieb, ugyaninnen 1739-ből Petroti József füstfaragó neve. Még az elöljárók testületébe is beválasztják őket.
A már említett olasz származású Franzin mester hozta magával szülőföldjéről a csodatévő hírű Vérehulló Szűz Mária (Beate Virgine del Sangue) kegyképének másolatát, melyet – hosszas viszontagságok, csodás Mária-jelenések és budai tűzvészek után – egy krisztinavárosi kápolnában, majd a helyére épült templomban helyeztek el. A képet, melynek számolatlan másolata készült, a köznyelv Kéményseprő Madonnának nevezte.
A kéményseprőket megbecsülték, még a katonai szolgálat alól is mentesültek. Derékszíjukon a császári kétfejű sasos címer díszelgett. Az első „füstfaragó céhek” viszont nem Pest-Budán, hanem Győrben, illetve Pozsonyban alakultak meg. Hozzájuk tartozott szinte az egész Felvidék, Rózsahegytől Késmárkig, de Nyugat-Magyarország is. A pest-budai céh viszont megalakulása után gyors fejlődésnek indult és hamarosan idetartoztak szervezetileg a kassai és az egri, a váci meg a nagyváradi, az eszéki, péterváradi, temesvári, aradi és lőcsei füstfaragók is. Egy 1819-es térkép szerint a pozsonyi céh fennhatósága az Észak-Nyugat-Dunántúlra meg a Felvidék nyugati részére, míg a pest-budaié az ország öszszes többi részére kiterjed már – Nagybányától Tokajon át Eszékig, Brassótól Zimonyon át Eperjesig.
Szent Flórián mellett Remete Szent Antal és Pannóniai Szent Márton is segítő szentje volt a derék füstfaragóknak.
Az utolsó „békebeli” Szent Flórián-napi eseményre 1914-ben került sor. A Magyar Kéményseprők Országos Egyesületének elnökéül Albertini János budapesti mestert, alelnökké Zsák Hugót és Jansa Nándort (mindketten fővárosiak), Bajtler Antalt (Rozsnyó), Ronchetti Rezsőt (Galgóc), Stefanek Józsefet (Zalaegerszeg) és Wohlschütz Józsefet (Temesvár) választották meg.
A két világháború között is megemlékeztek a kéményseprők fő patrónusának napjáról. 1939-ben zászlószenteléssel egybekötött Szent Flórián-ünnepséget tartottak...
Szulovszky János néprajzkutató, aki feldolgozta a kéményseprők históriáját, gazdag kultúrtörténetét (Füstfaragók, Studia Folkloristica et Etnographica, Debrecen, 1992), azt is elmondja, hogyan érte utol a derék mesterséget és képviselőit a kommunista „államosítási mánia”, magyarán szólva: hogyan züllesztették szét és bürokratizálták a füstfaragók gazdag múltú közösségét. Megszakadt a lakosság és a mesterek – sok humorral, babonával és évődéssel tarkított – személyes kapcsolata. Később, felismerve a kéményseprő mesterek fontosságát, újra szervezetbe tömörülhettek, és 1984-ben teljes jogú tagjai lettek az európai kéményseprő mesterek közösségének, 1989-től pedig közkívánatra felújították a nagy hagyományú Magyarországi Kéményseprők Országos Egyesületének tevékenységét.