Tea, szendvics és jó szó

Csernai Krisztina
2001. 12. 05. 0:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Este hét óra, Móricz Zsigmond körtér. A kígyózó sorban férfiak, nők. Idősek és fiatalok is, egy kisebb csoport körül szőke kislány szaladgál. Beszélgetnek, viccelődnek, néha harsányan nevetnek.
– Mi van, csavargó? – kiált egy nagydarab, melegítős férfi az újonnan érkezőre, aki üdvözli őt, majd beáll a várakozók közé.
Fél nyolc előtt néhány perccel befordul a térre a Máltai Szeretetszolgálat furgonja. Megérkezett a teajárat.
2001 januárjától jogszabály írja elő, hogy a nappali melegedőknek az utcai szociális munka is kötelező. A máltaiak négy éve, minden télen elindítják a teajáratukat, idén november 19-én kezdtek. Naponta mennek, és egy éjjel háromszáz adag szendvicset és teát osztanak ki a forgalmasabb tereken. Kis késéssel háromnegyed nyolc körül megérkezik a másik kocsijuk is, egy zöld terepjáró. Törékeny, fiatal lány ugrik ki belőle, és sietve elindul a teajárat felé. – Bocsánat a késésért, de ki kellett mennünk egy emberhez. A Menhely Alapítvány diszpécserszolgálatának szóltak, ők értesítettek minket. A sürgős eseteket előre veszszük – mondja Zsuzsa.
Rövid megbeszélés a többiekkel, közben egy cigaretta, majd folytatódik a munka. Ezzel a kocsival háromszor mennek ki egy héten a nyáron és ősszel feltérképezett helyekre, így tudják, hol tartózkodnak hajléktalanok. Hetente egyszer nappal is felkeresik, gondozzák őket. Hivatalos ügyekben segítenek intézkedni, szükség esetén orvoshoz mennek el velük.
Az autóban négyünknek szűkös a hely, körülöttünk pokrócok, konzervek, fóliák. A fólia is a túlélést szolgálja, a hajléktalanok betekerhetik magukat vele. Esőben, hóban nem ázik át. Elindulunk az első helyszínre. Öt éve költözött be a család a nem lakás céljára kialakított kis téglaházba. Kopogásunkra hangos kutyaugatás a válasz.
– Jó estét, a Máltai Szeretetszolgálattól jöttünk!
Az ajtó kinyílik. Fekete hajú, fiatal férfi köszön ránk, mögötte a nagy farkaskutya nem csillapodik.
– Megfogná a kutyát? – kérdezi Zsolti az egyik szociális munkás.
– Nem harap, jöjjenek be nyugodtan.
Óvatosan elindulunk. Rövid, sötét előszobából a konyhán keresztül jutunk be a szobába. A család – apa, anya, nagyapa és két gyerek – tévét néz. Adományba kapták. Egyik sarokban kopott vaskályha. Kellemes meleget áraszt.
– Elnézést a rendetlenségért – szabadkozik az anya.
Nyugdíjból, nevelési segélyből és a nagyobbik gyerek alkalmi munkájából élnek. Tavaly november óta családi pótlékot nem kapnak, az újbóli folyósítás megkezdésében kellene segíteni.
– Hozok egy űrlapot, mire legközelebb jönnek. Egyet már beadtam, de kiderült, hogy rosszul töltöttem ki.
– Segítenének? – az asszony szégyenlősen nevet.
– Persze. Szükségük van valamire? – kérdezi Zsolti.
– Tiszta ágynemű jó lenne. Fel tudnám húzni az ünnepekre.
Elköszönünk, visszamegyünk a kocsihoz. Tamás, aki ma éjjel a sofőr, kint vár minket. Szociális munkás ő is egy nappali melegedőben.
Lágymányosi híd. Húszéves, szipus fiút keresünk, akihez egy hete hívták ki őket. A ragasztó kimarta mind a két szemét, a fiú kérte, hogy kórházba mehessen. Mentőt hívtak hozzá. Most megnézik, kiengedték-e már. Nem találjuk a híd lábánál. Cipői, kabátja és a fekvőhelyéül szolgáló rongydarabok mutatják, itt „lakott” valaki. Tovább megyünk a Csalogány utcába. Az út menti emeletes ház előtt alvókat sűrű bokrok takarják. Először Józsi bácsit és barátnőjét nézzük meg. Összebújva fekszenek, köszönésünkre álmosan néznek fel. Egy kutyát is látunk a kartonpapírból, szivacsból összerakott „ágyon”.
– Jó ágymelegítőnek – mondják nevetve. Pokrócot, C-vitamint kapnak.
Pár lépéssel tőlük szomszédjuk próbál aludni.
– Jó estét, Sándor bácsi! – köszön Zsuzsa.
– Bácsi? Bácsi ám… – csipkelődik az öreg.
– Elnézést, Sándor bátyám – helyesbít Zsuzsa is nevetve.
Konzervet, vitamint kap. Új cipőt kérne, a mostani feltörte a lábát. Zoknija átvérzett a sebtől.
– Vasárnap jövünk újra, hozok kötszert, fertőtlenítőt, és bekötöm – mondja Zsuzsa. Tamás negyvenötös cipőt próbál majd szerezni.
Miközben beszélgetünk, újabb három férfi érkezik. Ők is kapnak vitamint, konzervet.
– Egész nap nem ettünk semmit – mondja a fiatal férfi.
Alkalmi munkát végez, lépcsőházakat takarít. Barátja gondnok, negyvenezer forintot keres. Tamásék szállóra való jelentkezésre próbálják őket rávenni. Nem könnyű, mert a rossz tapasztalatok miatt nem szívesen mennek be.
– Tavaly télen arra ébredtem az egyik menhelyen, hogy nincsenek meg a cipőim. Betekertem rongyokba a lábaim, úgy mentem dolgozni. Az emberek csak néztek – mondja a fiatalabbik.
Mégis mind a ketten megígérik, hogy beadják a jelentkezésüket valamelyik átmeneti szállóra. Ott vannak zárható szekrények is.
Istvánra a Déli pályaudvartól nem messze találunk rá egy bokor mellett. Ötvenöt évesen negyvenöt százalékos rokkant. Elesett, hat hónapig kórházban volt, nem tudott járni. – Olyan mintha vascsizmában lenne a lábam. Kézzel kell felkapaszkodnom, úgy tudok elindulni. Napközben körbejárom a tizenkettedik kerületet. Bevallom őszintén, kukázom, esténként eljövök a templomhoz, szoktak hozni nekem meleg ételt. Egy kis forintka is leesik néha. Családommal nem tartom a kapcsolatot, pedig van két gyerekem. Szégyenlem magam, hogy ide jutottam. Évekig kamionsorfőrként dolgoztam, most hajléktalanigazolványom van, amit a máltaiak adtak, mert minden papíromat elvesztettem.
Elbúcsúzom, a többiek mennek tovább. Éjfélig, egy óráig még sok embernek kell segíteniük.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.