Tejivó a békebeli Nagykörúton

A két világháború között Budapesten új, polgári műfaja született a vendéglátásnak. A nagy kávéházak és kávémérések mellett megjelentek a tejivók. Amennyiben a tulajdonos kellően családias légkört teremtett, s emellé remek kávét, finom kosztot kínált vendégeinek, netán még többfajta újságot is lehetett nála lapozgatni, akkor jó esélye volt, hogy híre akár a város túloldalára is átterjedjen.

Szinte a béke szigete volt az 1927-ben a Belváros szélén megnyílt Pápa-féle kisüzlet, amelyet a tulajdonos maga is hol tejivóként, hol vendéglőként aposztrofált, hiszen alkoholt kivéve szinte mindennel szolgálhattak. Csupán egy volt biztos: nem kívánt a nagy kávéházakkal, a New Yorkkal vagy a Centrállal versenyre kelni. A tulajdonosnak, Pápa Zoltánnak már az édesapja is vezetett egy hasonló üzletet az Üllői úton, amely arról volt híres, hogy a betérő minden napilapot megtalált itt. Fia ezt kívánta továbbfejleszteni azzal, hogy tejivójába minden lehető újságot megrendelt, így a betérő egy zamatos fekete mellett valamennyi hazai és külföldi napi- és hetilapot átnézhette, míg a háttérben egy „Európát vevő” rádió hírei vagy tánczenéi szóltak.
„Van a körúton egy eldugott kis tejivó, de aki fölfedezi, az mindig oda jár, mert több lapot olvashat, mint Budapest bármelyik tejivójában. Ez a kis tejivó titka, s ez az oka, hogy annyi író, újságíró, művész jár oda…” – írja róla egy korabeli újság.
A Pápa-féle tejivó vendégtere és a hozzá tartozó helyiségek a körúti épület földszintjét foglalták el, amelynek húsz asztalánál akár 100-120 vendég is elfért. Az általában itt tartózkodó Pápa házaspáron kívül nyolc-kilenc tagú személyzet – egy szakács, négy-öt konyhalány és három felszolgáló – gondoskodott a betérőkről. A korabeli vendéglátást sajnos lehetetlen a mai viszonyokkal összehasonlítani, hiszen akkoriban a tulajdonosok nem érték be csupán annyival, hogy látványos külsőségekkel beinvitálják a látogatót, céljuk az volt, hogy minél tovább ott is tartsák, sőt elérjék, hogy később is visszatérjen. Pápa Zoltán üzletfilozófiájában azonban még kortársait is felülmúlta. Nála a betérőt mint családtagot fogadták, és ez volt az a meghittség, amellyel a környező nagyobb kávéházak sem igen tudtak versenyre kelni. Miképp egy 1934-es lap írja: „Itt a tulaj nem kereskedő, ki csak kávét és rizsfelfújtat árul, vagy olcsó menüt szolgál ki. Ez a Pápa – családapa, ki otthont nyújt a vendégnek.”
Az egyszerű, szerény berendezésű üzletet számos ismert személyiség is látogatta. Törzsvendégei – színészek, többek között Medgyasszay Vilma, Komlós Aladár, Berky Lili, festőművészek, így Glatz Oszkár, Szőnyi István, Molnár C. Pál, valamint írók és költők, például Csömöri József, Várnai Zseni, Lestyán Sándor – elismerően nyilatkoztak a tejivóról és a házaspárról. A „Pápában” megeshetett az is, hogy a vendég hitelben fogyasztott, sőt a tulajdonos gyakran szemet is hunyt az adósságok felett. Cserébe és barátságuk jeléül, a művészek viszont egy-egy alkotásukkal fejezték ki hálájukat, amelyek attól fogva a helyiség falait díszítették.
Az üzlet virágzása egészen a második világháborút megelőző évekig tartott. A XVIII. század óta itt élő zsidó családból származó Pápa Zoltánt ugyanis az 1939-es második zsidótörvény hozta lehetetlen helyzetbe, amely az ipari, kereskedelmi területen tizenkét százalékban maximalizálta a zsidó származásúak arányát. A házaspár 1942-ben eladta a tejivót, és bár mindketten túlélték ezt az időszakot, többé nem nyitották meg üzletüket. Így mára csupán az egykori írások őrzik a Pápa-féle irodalmi tejivó hangulatát. A háború után a kávéházak és tejivók helyét átvették a presszók, amelyek viszont sem hangulatosak, sem családiasak nem voltak immár és amellyel egy egészen új – a vendéglátás stílusát évtizedekre meghatározó – mérce alakult ki.