Tollhegyen

Thürmer Gyula beszélt hétfőn reggel a televízióban. Ez már így önmagában is riasztó advent negyedik hetében, hát még amit mondott...
Kádár János tervezett szobráról szólt a Munkáspárt frontembere, aki egyébként Szlobodan Milosevics csókos cimborája (kijárogatott hozzá Belgrádba, de most már nem jár, merthogy Szlobót elvitték a dutyiba), meg a kínai elvtársakkal is baráti kapcsolatokat ápol az internacionalizmus jegyében. Ahogyan azt mindannyian tudjuk, a Thürmer-csapat néhány hónapja aláírásgyűjtésbe kezdett, állítsanak fel idehaza egy Kádár-szobrot, de minél előbb, mert milyen dolog az, hogy „az évszázad legnagyobb magyar politikusának” emlékét nem őrzi képzőművészeti alkotás. Kétszázezer aláírás gyűlt össze a Munkáspárt felhívására, megannyi műpártoló, egy részük talán a Sztálin-szobornál is ott tapsolt annak idején (nem a ledöntésénél – a felállításánál).
Mondom, a tervezett Kádár-szoborról nyilatkozott Thürmer elvtárs a televízióban, és egyebek mellett ezeket mondta: „Se Orbánéknak, se Demszkyéknek nem adjuk oda az aláírásokat hitelesítésre vagy bármire, ugyanis akik a nevüket adták, nem bíznak egyikben sem.” (Akkor hogyan lesz? – kérdi a riporter.) „Megvárjuk a tavaszi választásokat, mert ha már odabent leszünk a Parlamentben, egész másképpen kezelhetjük a dolgot.” (Riporter: Milyen költségből gondolták a szoborállítást?) „Hogyhogy milyen költségből? Természetesen közpénzekből. Ha egyszer egy Szent Istvánra volt állami pénz, miért ne lenne Kádár Jánosra, a század legnagyobb magyar politikusára...?”
És így tovább. Hétfő volt, reggeli hét óra, 2001-ben. Ha nem fogom az ajtófélfát, valószínűleg magamra borítom a reggeli kávét. Így viszont megtántorodván csak Betyár vizsla farkára léptem rá, aki szegény a szoba sarkában szunyókált (ilyenkor télen éjszakára beeresztjük).
Mindketten vinnyogtunk.