Tudni egymásról

Nemzeti felelősségünk, ennek fölismerése és vállalása – amiről oly sok szó esik napjainkban – a kisebbségi magyarok jövőjét mentheti meg. Lényege szerint olyan nyitott gondolkodás, amely „átlép” az országhatárokon, és egységében szemléli a magyar nemzet életét, gondjait, történelmét, hagyományait. Az erre érzékeny erdélyi magyar írástudók mindegyike ilyen vagy olyan módon alakította, alkotta azt a nemzetképet, amely a kisebbségi magyarok tudatába beemelte történelmünket – nem ritkán helyi hagyományok feltárásával, tudatosításával –, változatos műfajokban jelenítette meg a vállalható múltat és a reális jelent.
Közelharc volt ez a cenzúrával, amely fortélyos módszerekkel igyekezett hatástalanítani minden ilyen kísérletet. A válasz is csak ravaszságban foganhatott: „nemzetiségi önismeretet” írtunk, miközben nemzeti öntudatot értettünk rajta. A Kárpát-medencei magyarság egészére való kitekintést átkereszteltük „a szomszédos országok megismerésére”. Későbbi kutatók meglepődve észlelhetik majd, hogy az erdélyi magyar sajtó milyen behatóan érdeklődött a Felvidék, Kárpátalja, a Délvidék magyar kisebbségeiről. A legtöbb hírt a Délvidékről kaphattuk, a legkevesebbet Kárpátaljáról. A szovjet hírügynökségi közvetítéssel érkező tudósítások meg is téveszthettek. Sűrűn írtunk például az első szocialista munka hőséről, egy kolhozbeli parasztasszonyról, bizonyos Ladányi Annáról. Lám csak, Kárpátalján ilyen kitüntetésben részesült egy magyar parasztasszony! Később tudtuk meg, hogy alaposan melléfogtunk: Ladányi a neve, de egy szót se tud magyarul, lévén ruszin a nemzetisége.
Vajon most, egy évtizeddel az anyaország és a kisebbségi magyar közösségek közé ékelt „vasfüggöny” lehullása után – mert kisebbségi vonatkozásban mindenképpen vesztegzár volt ez is –, ismerik-e eléggé egymást a Trianonban szétszakított nemzetrészek? Jobban ismerve egymás sorsát éppen olyan történelmi szükségszerűséget teljesítünk, mint a diktatúrák idején. Hiszen álnokok a határok, a nemzeti önrendelkezés joga csak szomszédainknak, a délszlávoknak és a szlovákoknak engedélyeztetett, a „magyar határok” moccanatlanok, még ha a román határőrök nem is Borsnál kobozzák el a bevitt magyar könyveket, hanem a székelyföldi iskolákban. Éppen mostanság bukaresti cenzúrakommandó forgatta fel a székely iskolák könyvtárait, és elkobozta azokat a magyarországi kiadványokat, amelyek éppen a romániai magyar könyvkiadás hézagait lennének hivatva pótolni.
Hajdanában, úgy 1918 előtt egy somogyi magyar számára megengedhető volt, hogy ne nagyon ismerje mondjuk Kárpátalját. Ma minden anyaországinak létfontosságú, hogy lehetőleg mindent tudjon a kisebbségi magyar közösségekről, mivel így értheti meg teljes mélységében a státustörvény nyomán e közösségekért hozandó áldozatok értelmét. A kisebbségi magyarokban pedig az anyaország és a többi magyar kisebbségi csoport ismerete erősíti önérzetüket, nemzettudatukat, bizalmukat a jövőben.
Így szilárdulhat tovább az a családi kapcsolat, amelyet lelki-szellemi egységnek nevezünk, és amely nélkül Trianon, késleltetett bombaként, bármikor szétrobbanthatja a nemzetet.