Ha a 2001-es esztendőre egyszer majd, valamikor évtizedek múlva visszagondolunk, egy dátumra biztosan mindnyájan emlékezni fogunk. Természetesen szeptember 11-ről van szó. Ön akkor Berlinben tartózkodott, túl voltak már a tárgyalások egy részén, a magyar nagykövetség új épületének átadásán. Egyszer csak jött a megdöbbentő hír, hogy előbb egy, majd kisvártatva még egy repülőgép ütközött a New York-i Világkereskedelmi Központ tornyainak. Miniszter úr, mi villant át akkor a tudatán?
– Épp egy konferencián ültünk a miniszterelnökkel, amikor cédulát csúsztattak a kezembe. Az első pillanatban nem is tudatosodott bennem az esemény rendkívüli súlya. Néhány percnek el kellett telnie ahhoz, hogy felfogjuk a tragédia méreteit. Az már világos volt, hogy a katasztrófának nagyon komoly, hosszú távú világpolitikai kihatásai lesznek. Az Egyesült Államok számára ugyanis ez óriási sokk, véget vet a sebezhetetlenség mítoszának, ezért aztán Washington ezt fogja politikájának és a nemzetközi kapcsolatrendszerhez fűződő viszonyának a középpontjába állítani. Rögtön eszembe jutott nekem is, hogy fegyveres támadás esetén szóba jöhet a washingtoni szerződés 5. cikkelyének alkalmazása, ami azt jelenti, hogy Magyarország is megtámadottnak tekintendő. Nem véletlen, hogy Orbán Viktor volt az első, aki az európai politikusok közül ezt a lehetőséget felvetette, amelyet másnap aztán a NATO megerősített.
Erősödő atlanti gondolkodás
– Azóta több mint három hónap telt el, és az idő csak megerősítette bennünk az első döbbenet utáni felismerést: valami gyökeresen megváltozott körülöttünk. A hidegháború rakétákkal szimbolizálható fenyegetése után egy ennél is félelmetesebb – talán mert megfoghatatlanabb – veszély leselkedik ránk, mégpedig a terroré. Aztán, anélkül, hogy az őrületben rendszert keresnénk, e szörnyű tragédia korábban félretolt, megoldatlan problémákra, Észak és Dél szembenállásától a kultúrák közötti szakadék mélyülésén át egészen a közel-keleti kérdés rendezetlenségének tarthatatlanságára irányította a figyelmet. Ma, némi rálátással az eseményekre, miként írná le a világban szeptember 11-e óta bekövetkezett fordulatot?
– Először is megjegyezném, hogy a rakétafenyegetettség továbbra sem szűnt meg. Nem zárható ki ugyanis a jövendőbeli kockázatok sorából a nukleáris robbanóeszközök megszerzése és felhasználása, vagy azoknak adott esetben rakétatechnikával történő célba juttatása sem. Szeptember 11-e után először a terrorizmus ellen kellett átfogó támadást – ahogy az amerikai elnök mondta: háborút – indítani. Ennek sikeréhez a közös érdeket felismerő univerzális koalícióra van szükség, amely alapvetően átértékelte a nemzetközi kapcsolatrendszert. Az említett átrendeződés egyik leglényegesebb fejleménye a NATO és Oroszország közötti viszony átalakulása, de az atlanti világon belül is vannak következményei. Ilyen például az, hogy Dohában megegyeztek az új világkereskedelmi forduló megindításáról, amely a tragikus események nélkül talán nem történt volna meg. Szeptember 11-e azonban „segített”, mert az atlanti gondolkodás erősödése lehetővé tette például, hogy az Egyesült Államok és az Európai Unió háttérbe szorítsák egyébként nem csekély nézeteltéréseiket, és globális megállapodás jöjjön létre a fejlődő országokkal is. Az események bekövetkezte után sok vita volt az okok, az indokok, az igazolás fogalmainak meghatározásáról, mindenki egyetértett azonban abban, hogy a nemzetközi terrorizmusnak vannak olyan okai, amelyekkel komolyan foglalkozni kell. Először persze a helyzetet kellett rendezni. Ebben az esetben ez azt jelenti, hogy a nemzetközi terrorizmust minden lehetséges helyen meg kell semmisíteni. Az első felvonás e szempontból a kezdeti kétkedések ellenére komoly eredményeket hozott. A küzdelem azonban tovább tart majd, más, új eszközökkel kiegészülve folytatódik.
– A történtek világméretű átrendeződési folyamatot indítottak el, amelyhez a magyar külpolitikának igazodnia kell. Ezt jelzi a készülő nemzeti biztonsági stratégia sajtóban már megszellőztetett legújabb tervezete is. Milyen hangsúlyeltolódásokat generáltak a nemzetközi politikában elindult változások? Szembetűnő például az a gyors reagálás, az érezhetően puhábbá vált hangnem, amely Oroszország látványos nyitását, világpolitikai felértékelődését kísérte.
– Ami a magyar–orosz kapcsolatokat illeti, mi korábban is azok javítása mellett voltunk. Most lényegében az történt, hogy az orosz külpolitika szeptember 11-e után egyértelműen a Nyugat felé fordult, a közeledés Moszkva és a NATO között kölcsönös. Ez Közép-Európa, benne Magyarország számára is jó dolog, hiszen azt jelenti, hogy a térség és Oroszország között is javulni fognak a kapcsolatok. Szembetűnők azonban az átrendeződés NATO-ra, Észak-Amerika és Európa viszonyára, az Európai Unió jövőjére és bővítésére gyakorolt hatásai is. Úgy látszik, hogy a transzatlanti kapcsolat nem csak világkereskedelmi összefüggésben erősödik fel. Az új helyzet valószínűleg lendít a NATO bővítésén is, az Európai Unió esetében pedig erősíti az integrációt. Ez utóbbi elsősorban a második és harmadik pillérre, tehát a kül-, a biztonság- és a védelmi politikára, valamint a bel- és igazságügyi együttműködésre vonatkozik. Mindez befolyásolja Európa jövőbeli alakulását is. Az új helyzetnek erősítenie kell a bővítésre vonatkozó elhatározást is. Szándékosan nem gyorsításról beszélek, hiszen e folyamat időbeli keretei nagyjából adottak. Egyértelművé vált azonban az EU és a tagjelöltek arra vonatkozó elhatározása, hogy Európa egyesítését végre kell hajtani. Ennek tesztje a bel- és igazságügyi együttműködés fejezetének lezárása volt. Most is az történik tehát, mint annyiszor a történelemben, hogy a nagy tragédiáknak, az áldozatnak kedvező hatása is van.
– Az új helyzet egyéb, még konkrétabb feladatokat is ró a kormányra, gondolok például a washingtoni szerződés 5. cikkének hatékony alkalmazásához szükséges alkotmányos feltételek megteremtésére. Az e kérdés körüli huzavona is mutatja, hogy manapság mintha alapvető külpolitikai kérdésekben is repedezne a pártok közötti konszenzus. Mivel magyarázza ezt?
– Ezt az alkotmánymódosítást már meg kellett volna tennünk. Hangsúlyoznám azonban, nem arról van szó, hogy kormány- vagy országgyűlési hatáskör-e a magyar fegyveres erők külföldre küldése. A lényeg az, hogy a washingtoni szerződés 5. cikkének érvényesítésére viszont alkalmatlan a jelenlegi szabályozás. Elfogadhatatlan ugyanis az a megoldás, hogy a külföldi csapatok magyarországi megjelenését kormányhatáskörbe helyezzük, míg magyar egységek kiküldését szigorúan szabályozzuk. Erkölcsileg és politikailag tarthatatlan, hogy a nekünk nyújtott segítséget készek vagyunk elfogadni, míg mások megsegítését bonyolult eljárással hátráltatjuk. Ezért a német megoldást alapul vevő kompromisszumos javaslatot terjesztettünk elő, amely még mindig különbséget tesz a két helyzet között, de az 5. cikkely hatálya alá eső helyzetekben a parlamentnek haladéktalanul kellene tárgyalnia a magyar fegyveres erők külföldi bevetését és ilyen esetben egyszerű többség is elegendő. Sajnálom, hogy még ezt a megoldást is elvetették, annak ellenére, hogy a szocialista párt vezetői ígéretet tettek a kérdés megoldására a NATO főtitkárának. Fennáll tehát a probléma, amelyet, bármilyen kormány is legyen Magyarországon, minél előbb meg kell oldani.
A kampány szele
– Az MSZP eme pálfordulása már jelzi a választások közeledtét. A kampány szele érződött a minap a tárca idei teljesítményének értékeléséről folytatott külügyi bizottsági vitában is. Miként éli meg személyesen, hogy az ellenzék szinte egyetlen jó momentumot nem látva „a kudarcok és vereségek évének” nevezte külügyi szempontból a 2001-es évet?
– A külügyi bizottsági vita első felszólalásai egyértelműen pártállásfoglalásokat tükröztek, és jelezték, hogy a kampányból a külpolitika sem fog kimaradni. Meglepődni ennek ellenére sem volt okom, hiszen a korábbiakhoz képest ez csupán annyi különbséget jelentett, hogy markánsabban jelentek meg egyes nyilatkozatok, amelyekben voltak a valósággal ellentétes tételek is. Így például az, hogy távolabb kerültünk az Európai Uniótól. Ez azért veszélyes, mert ha ilyen mértékben szembekerül egy állítás a valósággal, akkor ebből hamis következtetéseket is levonhatnak az illető politikusok. Ez pedig aggasztó, hiszen az uniós csatlakozási tárgyalások utolsó szakaszába fordulunk, és azok a személyek, akik később esetleg szerephez juthatnak, önmagukat is becsaphatják. Ha csak a kampányról lenne szó, még talán megérteném – még ha én ilyen eszközökkel nem is élnék –, ha viszont a bíráló politikusok el is hiszik, amit mondanak, az később rossz döntéseket alapozhat meg. Ez ellen próbálok fellépni. Az ugyanis, hogy a csatlakozási tárgyalásokon hol állunk, ténykérdés. Már nem is az a fontos, hogy hány fejezetet zártunk le, hanem a mögötte álló tartalom. Az, hogy a négy szabadsággal foglalkozó, valamint a környezetvédelemről vagy a bel- és igazságügyi együttműködésről szóló témakörök már mögöttünk vannak. A tárgyalások jelentős részén túljutottunk, be lehet tehát fejezni a lezárt fejezetek számolását, hiszen 2002 végére a tárgyalások végére jutunk. A francia külügyminisztert idézve teljesen egyértelmű, hogy Magyarország a felkészültséget tekintve az elsők között van, ha nem a legelső a tagjelöltek között.
– Ha már az Európai Unió bővítésénél tartunk, Brüsszel a szeptember 11-i eseményekre reagálva tíz jelöltre bővítette ki az első kört, teljesíthetetlen kötelezettségeket véve magára, hiszen a szakértők jelentős része szerint ennyi tag felvételére képtelen az unió 2004-ig. Egy ilyen forgatókönyv pedig, hogy mást ne mondjak, eurómilliár-doktól fosztaná meg az országot. A képen valamelyest javított a laekeni csúcs, az aggályokat azonban az egyéni elbírálás elvének megerősítése ellenére sem oszlatta el teljesen...
– Mindig felröppennek a sajtóban bizonyos válságteóriák, mint az elmúlt hetekben a „big bang”, ami rémképként vonult végig a sajtón. Ezen azonban már túl vagyunk, a folyamat láthatóan halad előre. Sajnos ezt a nyilvánvaló tényt sem tudjuk igazán eljuttatni a magyar közvéleményhez. Mint annyiszor, most is hamis képek, benyomások keringenek körülöttünk, és a ködképekkel nagyon fárasztó harcolni. Az unió egyébként nem vállalt önmaga számára túlzott kötöttségeket, csupán anynyit állított ugyanis, hogy tíz országnak van esélye az első körös csatlakozásra. Az EU már két éve, Helsinkiben kiterjesztette a tárgyalásokat az első csoporton kívül – amelyben természetesen benne volt már Lengyelország – további hat országra. Kiderült, hogy e második csoportból négy országgal nagyon gyorsan haladnak a tárgyalások. A tízes körtől megrettenők figyelmét azonban felhívnám arra, hogy Málta, Lettország, Litvánia és Szlovákia népessége öszszesen csupán tízmillió lakost tesz hozzá a luxemburgi csoport 65 milliójához. A big bang „bigjén” tehát érdemes elgondolkozni. A dolgokat tehát összefüggésükben kell néznünk, így például a szomszédos Szlovákia csatlakozása Magyarország közvetlen érdeke, mint ahogy a magyar–lengyel kapcsolatok, de a CEFTA szempontjából is jó lenne, ha Varsó is velünk egy időben lenne az unió tagja. A lényeg, hogy az egyéni elbírálás elvét Laekenben is megerősítették, ami véleményünk szerint azt jelenti, hogy adott esetben senkire sem kell várakoznunk.
A félremagyarázott törvény
– A csatlakozási felkészülésben azonban még komoly feladatok állnak előttünk, ugyanakkor nehéz csaták várnak a kormányra a státustörvény kérdésében is. Bukaresttel ugyan körvonalazódni látszik valamiféle kompromisszum, ezt jelzi a mára tervezett kormányfői csúcs is, a két ország kapcsolatai azonban mélyponton vannak. Ehhez járul, hogy a választások után a jelek szerint Pozsonyban is számunkra kedvezőtlenül alakul majd a politikai trend. Ráadásul számolni kell a nyugati fenntartásokkal is, amit jelez a kérdés felbukkanása az uniós országjelen-tésben. Van-e remény ezek után arra, hogy a probléma érzelmi megközelítésén felülkerekedhet a racionalizmus?
– Először is, én általában a kedvezménytörvény kifejezést használom, mivel ez a jogszabály nem ad közjogi státust. Nagyon fontos fejlemény, hogy Romániával megállapodunk a vitás kérdésekben, ami a kétoldalú kapcsolatok egésze szempontjából is rendkívül fontos mozzanat. Az elmozdulásra egyébként az adott lehetőséget, hogy nyolc-tíz hónap után végre megkaptuk Bukaresttől a konkrét kifogásokat. Ami Szlovákiát illeti, sajnos onnan még máig nem érkeztek meg a konkrét észrevételek. A román példa is mutatja azonban, hogy csakis konkrét felvetésekről lehet tárgyalni. Ami pedig az igazolványok kiadási rendszerét illeti, ebből nem lehet probléma, hiszen e téren teljes egészében a velencei bizottság ajánlásait követjük. Valóban érezhetők Nyugaton is fenntartások a kedvezménytörvénnyel kapcsolatban. Elsősorban azért, mert új dologról van szó, és, mint szakértők is kimutatták, itt eleve eltérők a nemzetfogalmak, az állam és az állampolgár közötti viszonyra vonatkozó tételek, a nemzetállam homogenitásával kapcsolatos filozófiai nézetek. Sokat kell tennünk tehát azért, hogy megértessük ennek a törvénynek a lényegét. Különösen olyan helyzetben, amikor nagyon sokan véletlenül, vagy talán nem is annyira véletlenül, félreértették, illetve félremagyarázták a lényegét, területi revíziót is megpróbálva belemagyarázni abba. Ez tökéletesen ellentétes a valósággal, hiszen a törvény nem területi, hanem személyi megközelítésből indul ki. Emberekről van szó, és azt hiszem, ezt kellene jobban megértenie mindenkinek.
– Beszéltünk már háborúról, kisebb-nagyobb konfliktusokról, vitákról, ezért idézzük fel 2001 másik arcát is. Mit tart külpolitikai szempontból az év pozitívumának, és milyen kellemes személyes emléket őriz az idei esztendőről?
– Ha visszagondolok 2001-re, akkor mindenképpen eszembe jut szeptember 11-e, de emlékezni fogok arra is, hogy ebben ez év nyarán áttörés történt az Európai Unióval folytatott tárgyalásokban, és persze 93 százalékos parlamenti többséggel elfogadtuk a kedvezménytörvényt, amivel jelentősen hozzájárultunk a magyarság öszszetartozásának erősödéséhez, identitásának megőrzéséhez.
Orseolo Péter
Kocsis Máté: Érdekes, hogy a liberális sajtónak Orseolo Péterről Magyar Péter jut eszébe
