A baloldali nyelvezet

Látszólag nem túl értelmes ez a főcím, hiszen a magyarok még a régi tájszólásos időkben is mindenkinek feltűnő módon egységes nyelvet beszéltek. Sem tájak, sem társadalmi rétegek, sem foglalkozások vagy felekezetek nem állítottak nyelvileg elválasztó határokat. Ma azonban már lassan nem így lesz. A baloldali médiavilág egy része és bizonyos szereplői immár feszegetik az egység határait, hiszen elképesztő arroganciával megteremtik a magyar trágár dialektust egy olyan szférában, ahol annak semmi keresni valója nem volna.
A modern irodalom különféle irányzatai és műfajai ugyan évtizedek óta használják a trágárságot és ordenáréságot, mint „realizmuseszközt”, de a jó ízlés és a nyelvi norma tisztelete mindezt nagyrészt még mellékes szerepbe kényszerítette. A modern társadalom kemény vulgarizálódása ellenére sem volt tehát megengedett az, hogy valaki a kocsmák negatív IQ-s altesti nyelvezetével szerepeljen a közéletben. Aztán ahogyan múltak az évek, s a kommunizmus reménytelensége szűkre szabta a mozgásteret az irodalomban is, sokan felfedezték a „natúr beszéd” művészeti „szabadságát”. Azt tehát, hogy a prűd és egyébként bornírt nómenklatúra hangadókkal szemben a „demokrácia tere” a „kánon alatti” melós, hajéktalan, ifjúsági vagy éppen kocsmai nyelv.
A közönséget így tulajdonképpen lassan e „liberalizálással” szoktatták hozzá – a kabaré ordenáréságaihoz hasonlóan – az ízléstelenséghez is. Hangsúlyozni kell azonban azt, hogy ennek a negatív folyamatnak még volt érthető és magyarázható funkciója. Egyesek akár „szabadságharcról” is beszélhetnek ez ügyben. A trágársághoz kapcsolódó, sokszor sötét társadalomkép ugyanis egyszerűen cáfolta a „szocializmus” magasabb rendű társadalmáról szóló kliséket. Nem véletlen hát, hogy a baloldali reálszocialista hatalom eredetileg nem szerette az ilyen irodalmat, de aztán kezdték ezt is szelepnek használni. Annál is inkább, mivel a trágárság terjedése egybeesett bizonyos „modern” nyugati „lázadási, tehát baloldali tendenciákkal, s így a kádárizmus legvidámabb barakkja itt is szinkronba került a „haladással”.
S aztán a váratlan rendszerváltozás kaotikus szabadsága, amelyben a volt állampárt és nyílt, illetve titkos értelmiségi holdudvara szinte mindent saját magántulajdonává tett – nehéz helyzetbe hozta a szellemi életet, hiszen a legöregebbeken kívül senki sem ismerte az egykori valódi magyar polgári világot. Az átmenet súlyos egzisztenciális gondjai és kiélezett politikai küzdelmei sem segítették egy új, de értékelvű közéleti – irodalmi nyelvi kánon kialakulását. A régi hatalmasok érdekvédelmét részben egyszerű volt ellátni, hiszen a társadalom zömét a reálszocializmus kondicionálta fogalmilag, de a politikai monopolhelyzet megszűnése miatt „modernizálni” is kellett.
A nyugati baloldalnak a jóléti állam bomlása közben belterjessé váló értelmiségi közbeszéde nem volt alkalmas tömeghatásra. Ez legfeljebb az „igényesebb” fasisztázás, antiszemitázás kifejezésére volt alkalmas. S ekkor többen felfedezték a reálszocializmus domesztikált trágárság-avantgardizmusát, mint „liberális” harci eszközt az értékelvű nemzeti, keresztény és konzervatív társadalom elleni háborúban. Annál inkább is nagy találmány volt ez, mivel a baloldal mondanivaló nélküli status quo ideológiáját (mindenki a helyén van! – hangulat) így fel lehetett tölteni érzelmileg. A trágárság ugyanis rendkívül alkalmas a gyűlölet kifejezésére s arra, hogy differenciátlan, amorf tartalmakat karakteres látszattal lehessen eladni.
A baloldal egyébként is, mint „haladó erő”, mindig vonzódott a polgárpukkasztáshoz, s képviselőinek igen gyakran semmilyen határátlépési gátlásuk nem volt. A nálunk magát élcsapatnak is tudó balosok és értelmiségi holdudvaruk valódi elitizmusát is jól rejti a közönségesség, más oldalról a szabadalmas trágárság erőt is sugall. Mi ezt is merjük – gondolják –, hiszen a nyilvánossági szabályokat is mi teremtjük. Valójában persze a csőcselék nyelvi „normáinak” átvétele lelki rokonságot is jelent. Kiütközik itt a múltnak, a kommunizmusnak minden legitimizmusa, az a gulag-szabály, amely szerint a köztörvényes bűnöző szociálisan rokon, tehát felette áll a burzsoá ellenségeknek.
A trágárság persze a modernségben szabadságos eredetiség-kultuszt is hordoz: minden a formával értéket szabó és „szublimálási” kötelesség, alázat és műveltség elvetését. Ezt az elvetést azonban a modernek a hamisítatlan emberinek hiszik, őszinteségnek és mesterkéletlenségnek – vagyis valós önkifejezésnek. Valóban azonban ez az ember lelki-szellemi és erkölcsi lebontása, olyan redukció, amelyben a zsigerek igazsága uralkodik. S valóban, a történelem által megcáfolt, bukott eszményeiben immár nem hívő „haladó erők” egyetlen mentsége a tömeges fogyasztói zsigeridióta-termelés.
Az árukért és tárgyak birtoklásáért életüket áldozó konzumidióták életének bizsergető krémje a zsigeri élet kellemességeinek vagy komikumának nyelvi ápolása. A teljesen materiális életszemléletnek ez az „életes” szférája nagyon is normálisnak tűnik, hiszen valahol itt rejlik számukra a lényeg. Nos, a modern hazai baloldal sok kiváló képviselője kiszolgálja az ilyen igényeket.
Ma már közéleti fórumokon is lehet káromkodni, újságokban nyomdafestéket nem tűrő szavakkal értekezni, minősíteni. Kár lenne itt neveket emlegetni, hiszen a kör széles és a mi viszonyaink között semmi esély arra, hogy erről az egyébként teljesen apolitikus eszközi és stíluskérdésről az egyetértés elérésének a reményével beszélni lehessen. Hiszen heti rendszerességgel trágárkodnak emberek a képernyőn s a rádiókban, s amíg azért fizetnek, ki nem sajnálja le a finnyáskodókat.
A kommunizmus által teremtett önkinevezett elit mintha érezné azt, hogy eredete szerint a primitívséghez, a polgári kultúra tagadásához kapcsolódik, s így a közönségesség mintegy sajátja. S jó módszernek is érzi, mivel ellenfeleit ezzel úgy tudja provokálni, hogy jobbára nem kell hasonló stílusú válaszra számítani. Viszont a folytonos provokációk mégis csak célt érnek egy idő után, s akkor a durva reakciókat jól fel lehet használni a „haladás” mártíriumának szokásos hazai megteremtéséhez. A „szélsőjobboldal” ezek szerint annyira megvadult, hogy immár baloldali nyelvi eszközöket használva „rekeszt ki” a „hummanista” baloldaliakat.
Elképesztően szomorú helyzetbe jut ezáltal a magyar közélet, mert az érvelő az igényes nyelvi viták és ütközések helyett altesti és ahhoz kapcsolódó etikai minősítések folyamatossága jellemzi. A szellemileg és erkölcsileg nyomorúságos politikai korrektség idétlenségein kívül. Úgy tűnik, hogy hozzánk valójában most érkezett el a nyelvi népi demokrácia, de ezt ismét állítólagos elit értelmiségiek és önkinevezett európai politikusok működtetik és uralják s a valódi tisztességes nép – amennyiben érdeklődik még ez úri huncutság iránt – valószínűleg szégyenkezik. Mert a tisztességes nép sohasem szerette ezt a szellemi proli tempót, a valódi nép ugyanis egészségesen sznob volt, csak a csürhe örült, ha az állítólagos urak verbálisan egyenlők lettek vele.
S bár igaz, hogy nálunk egész szépen elterpeszkedett a szocialista emberekből álló minden közönségesre röhögve vevő kabaréközönség, mégis szomorú az, hogy az alpáriságot értelmiségiek sem szégyenlik. Csak remélni tudjuk azt, hogy a ma még tomboló „vulgodemokrácia” lassan végnapjait éli.